Zsákutcás történelmeink és a politikai percverseny

Ha a politikatudomány fél a történelem tanulságaitól, akkor a mát sem értheti.

1867-tel a modern magyar társadalomfejlődés pazar, mégis ellentmondásos időszaka kezdődik. Pazar, mert a gazdaságban és a kultúrában soha nem látott fejlődés indul, de ellentmondásos, mert a politikában a kor nagy fokú aszimmetriát alakít ki leválthatatlan kormánypártok és szétaprózott, kormányképtelen ellenzékek között. Bármennyire is szeretnénk tehát a korszakot „egyneműnek” tekinteni, nem az. A mai magyar politika sok jelensége (az egypárti kormányzástól a korrupcióig) épp ebben a korszakban kezdődik.

Ha egynemű és egyértelműen csak pozitívumokat tartalmazó kor lett volna, Bibó István biztosan nem írja meg 1948-ban az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című híres tanulmányát. Ebben, mint közismert, a Mohácstól 1945-ig tartó időszak egészét nevezi zsákutcásnak, a benne kiformálódó magyar alkatot eltorzulnak.

Ki emeli fel a kiegyezés zászlaját?

„A rövid válasz: senki. A kicsit hosszabb: a kiegyezés toll és papír, nem kard és barikád” – Gazda Albert írása.

Nemzedékek nőttek fel ezen a valóságmagyarázaton, ám egy lényeges pontját ritkán hozzuk szóba. Sokan azt hiszik, azért vagyunk „torzultak”, mert megosztottak vagyunk. Holott Bibó ezt írja: „Nem az a lényeg, hogy más népek csodálatos egységben és egyetértésben élnek, szemben a »széthúzó« magyarral. Hanem az, hogy a magyar nemzeti közösségben újból és újból olyan módon vetődnek fel a döntő és az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehová sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká lett.”

Az alkat megromlásának hátterében a közösségi reagálóképesség megromlása áll. Az, hogy mindig minden ugyanúgy ismétlődik, és nincs változás. De honnan ered ez az „alkati megzavarodás”, amelynek következtében kialakulnak a visszatérő terméketlen helyzetek? Bibó szerint a rossz reagálóképesség az 1860-as években erősödik fel, amikor az „egész közösség” elkezd másképpen tájékozódni, és elfogadni két „megtévesztő” tanulságot. Az egyik: a Habsburgok birodalma megdönthetetlen európai szükségszerűség. A másik: ha sikerülne is a birodalmat szétbontani, vele együtt szétesne a történelmi Magyarország is. A kettő közül Bibó az elsőt hamisnak, a másodikat igaznak véli. Viszont azt is állítja, hogy a hatvanas évekbeli két megrendítő felismerés hatására a magyar ellenzéki vezető réteg és értelmiség elveszti vállalkozó kedvét, s inkább „a megmenthető biztosítására gondolt, semmint arra, hogy egy új forradalom számára újból bátor elitet állítson ki”.

Bibó tehát egyértelműen azt mondja: 1867 nem az ép, hanem a torzult alkat megnyilvánulása. Azért, mert – mai szóval – nincs benne innováció. Ezzel szemben mitől épek más országok alkatai? Például az angol vagy a francia. Attól, hogy „a maguk mai ismert alkatát éppen oly módon alakították ki, hogy egy történelmi pillanatban addig kialakult alkatukkal, közösségi orientációjukkal bizonyos fokig szembefordulva nagy közösségi vállalkozásokba fogtak”. Hozzáteszi még: „Ezekkel a vállalkozásokkal lettek ezek a nemzetek azzá, amik ma, és ezen az úton bontakoztak ki bennük olyan lehetőségek, melyek eredeti, középkori, színesebb, de szétfolyóbb állapotukban nem tudtak kifejlődni.”

***

Mi itt a lényeg? Az, hogy 1867-ben nem az önfeladással felérő kiegyezés lett volna a produktív „közösségi vállalkozás”, hanem a kiegyezés elutasítása és egy „forradalmi” ugrással a magyar torzultság okainak felismerése és felszámolása. De ha ez így van, akkor mi vitte rá a nemzet legjobbjait (Deákot, Eötvöst és másokat) a kiegyezés megkötésére? Bibó mesteri módon irányítja figyelmünket a lényegre: „Tudnunk kell, hogy akkor az ő számukra egyáltalán milyen kérdések formájában vetődött fel a probléma.”

Három ilyet lát. 1. Magyarország alkotmányos, szabadon kormányzott ország legyen. 2. Magyarország megmaradjon monarchiának (ne váljék köztársasággá). 3. Maradjanak meg a történeti Magyarország keretei. Csakhogy Bibó szerint ez a három cél nem volt harmonizálható, mert a második és a harmadik „kibékíthetetlen ellentétben” volt az elsővel. Az alkotmányos monarchia működéséhez az kell, hogy a monarchia egy nemzettel akarja magát azonosítani, Magyarország viszont soknemzetiségű volt. Tehát ahhoz, hogy a független, alkotmányos Magyarország megvalósítható legyen (első cél), meg kellett volna szüntetni a monarchiát (második cél), márpedig Deák, Eötvös és a többiek ezt nem merték vállalni. A „magyar vezető réteg többsége” nem mert szembenézni a három cél kibékíthetetlen ellentétével, aminek két félelem az oka: félelem a Habsburgok hatalmától és a nemzetiségek elszakadásától. Bibó következtetése: „Klasszikus példája ez annak, hogyan nyűgözi le a politikában a félelem mechanizmusa az értelem mechanizmusát.”

Hatvanhét után két síkon származnak ebből negatív következmények: politikai és társadalmi síkon. Politikai értelemben azért nevezi Bibó „hazug konstrukciónak” a kiegyezést, mert egyrészt a következő ötven évben a közjogászok ezt az állandó konstrukciót értelmezik, másrészt a politikusok ezt az alapot akarják továbbfejleszteni, holott nem továbbfejleszthető. Azért nem, mert az egész rendszer az állandóságra, az ugyanolyan színezetű parlamenti többség megteremtésére van szervezve. Ezt szolgálja a választási rendszer is. Azok az alkotmányos intézmények, amelyek 1848-ban azért lettek létrehozva, hogy a politikai nevelődés segítői legyenek, „a népbutítás intézményes eszközeivé” válnak. Ahelyett tehát, hogy 1867-tel egy kreatív politikai fejlődésfolyamat indulna el, a rendszer – amely konzervatív kompromisszumon nyugodott – az állandóságot és a változatlanságot intézményesítette, és nem engedte a teljes függetlenség, a társadalmi forradalom és a nemzetiségi önrendelkezés érvényesülését.

Bibó szerint a társadalmi fejlődésre is káros az, hogy a kiegyezés nem 1848-at folytatja. Az 1867 után megtörő társadalmi lendületet felváltja az évszázadok alatt megszokott mozdulatlanság. A politikai és a társadalmi tényező összefügg: „A társadalmi fejlődés bizonyos zavarai részesek a kiegyezés létrejöttében, viszont a kiegyezés konstrukciójának megmerevedése maga is tovább segítette a társadalmi fejlődés elakadását.”

***

Talán már értjük, miért tekintette Bibó 1945-öt nagy lehetőségnek. Úgy vélte: ekkor jött el az idő a történelmi zsákutca és az alkati torzulás megszüntetésére. Nyilvánvaló volt számára, hogy az 1945-ben kezdődő új korszak lehetetlenné teszi a rendi társadalom és a történeti Magyarország továbbélését. De azt is megkérdezi, hogy „a közelmúlt megrázkódtatásaiból nem fenyegetnek-e a fejlődésnek újabb görcsei és zsákutcái”. S ha fenyegetnek, hogy lehet a zsákutca és az alkati torzulás megismétlődését, folytatódását elkerülni? Válasza az: biztosan nem úgy, hogy búsongunk az alkotóerők akadályain. Hanem úgy, mint az angolok és a franciák teszik: a közösségi élet megszervezésével.

Ezerkilencszázkilencvenben a magyar átmenet a közösségi élet újszerű megszervezésének is volt tekinthető. Másképpen szólva: kiegyezésnek.

De ha most arra gondol az olvasó, hogy ennek mintájára egy újabb kiegyezés segítene a mai Magyarországon is, akkor ebben nincs feltétlenül igaza. Nem azért, mert kiegyezni nem jó. Hanem azért, mert nem állnak rendelkezésre a feltételek, amelyek 1989–90-ben rendelkezésre álltak. Először is szögezzük le: a politikában mindennek van „rendelt ideje”. Az 1867-es kiegyezést is megelőzték tapogatózások már az 1860-as évek elején. Akkor azonban még Deák Ferenc és az általa vezetett liberális elit el sem tudott volna képzelni hasonlót a Habsburgokkal. Hét évvel később, 1867-ben már igen.

A mi rendszerváltásunknak sem volt se híre, se hamva mondjuk 1985–86-ban. Ám 1989–90-re összeálltak a feltételek, változtak a körülmények, a rendszerváltás elkerülhetetlenné vált. Ebben a kiegyezésben a felek nem egyformán vettek részt: az állampárt inkább a kárvallottja volt, mint haszonélvezője. De ne becsüljük le mégsem ezt a fajta kiegyezést, amely bizonyos értelemben bibói logikát követ: kezdődjék új fejezet, jöjjön a demokrácia, amely remélhetőleg elegendő garanciát tartalmaz a „fejlődés újabb görcseivel és zsákutcáival” szemben.

Egy évtizeden keresztül úgy nézett ki, hogy ezek a garanciák létrejöttek. A magyar demokrácia alapintézményei kiépülnek és működni kezdenek. A magyar társadalom elrendeződik az új helyzetben. Hogyan történhetett meg ezek után mindaz, amit az utóbbi évtizedben látunk?

Mai szemmel kijelenthetjük: volt három ellentmondás, amely bizonyos értelemben szükségszerűvé tette, hogy a franciás-angolos „ép alkat” ezúttal se formálódjék ki. Ehhez jobb valóságérzékelés kellett volna. Az egyik ellentmondás: a rendszerváltás a történelem zárójelbe tételére, azaz egy akkor szükséges, de messze nem végleges kiindulópontra épült. Ez még meg is felelt volna Bibó „forradalmi” követelményeinek, ám a történelem kiszorulása a jelenből nem magyar belső késztetésből, hanem külső hatásra következett be. Egyszerűen szólva: a geopolitikai helyzet megváltozásából fakadt. Amit Francis Fukuyama ír A történelem vége című 1989-es dolgozatában, az úgy is van: a szovjet értelmiség jelentős része maga is a Nyugat szövetségesévé vált a Szovjetunió felbomlasztásában, vagyis a történelem eltörlésében. De ez az állapot nem lehetett örök; ezt épp ma látjuk élesen a geopolitikai helyzet alapvető változásában és a történelem visszatérésében.

A második szempont az újonnan létrejövő demokratikus alapok és intézmények viszonya egymáshoz. Nyugati szerzők már a kilencvenes évek elején szóvá teszik, hogy az új kelet-közép-európai intézmények nem koherensek. Csak egyetlen elemet (a legérdekesebbet) kiemelve: nem egyértelmű például, hogy a konszenzuális vagy a többségi demokrácia intézményes elemei uralkodnak-e. Az átmenet ezt a kérdést nemhogy lezárta volna, de kinyitotta, csak ezt a szélesebb közönség nem érzékelte. Ahogy haladunk az időben, mindinkább kiéleződik a demokráciavita, amely napjainkra a Fidesz által képviselt felfogás jegyében látszik eldőlni.

Végül arról is sokat írtak politikatudósok – ha meg szabad jegyeznem: mi is –, hogy a társadalmi kohézió milyen gyenge fokú ezekben az új rendszerekben. A magyar társadalom nem kis része számára az átmenet és a demokrácia nem az ígéretek földjét – és az ígéretek beváltását – hozta el, hanem a lassú lecsúszást. A magyar demokráciának nem alakult ki a „társadalmi lába”. Anélkül a legszilárdabb intézmények sem tudnak tartósan működni. Ez a három belső ellentmondás a kilencvenes évek végére már manifesztté vált, és kialakult egy olyanfajta iszapbirkózás, ami ismét megakasztotta az egész demokratikus projekt kiteljesülését. Bibó tételét alkalmazva mai helyzetünkre: ma sem a magyar megosztottsággal van a probléma. Nem az a gond, hogy a pártok között kemények a küzdelmek. Hanem az, hogy a viszonyainkra való reagálóképességünk ismét a Bibó által leírt nyomvonalon halad. A magyar politika és társadalom merő görcs és hisztéria. Anélkül, hogy a legtöbb dolgot értenénk, és problémáinkra mélyebb magyarázatot keresnénk.

***

Visszautalok arra, amivel kezdtem: nagyon sok teendője lenne a politikatudománynak. A mi munkánkat senki más nem végezheti el. Ez többek között abban áll, hogy régi és mai korokat hasonlítunk össze, és értelmezzük az ismétlődéseket. A mai magyar társadalom a rendszerváltáskor átesett egy közmegegyezésszerű változáson, mégis ott tartunk megint, hogy demokráciánk dualizmus kori elődjéhez hasonlóan továbbfejleszthetetlen.

Mai nyomorúságainkon túl az ismétlődéseken kellene alaposan elgondolkodnunk, és a politikát végre nem percversenynek látni, hanem tágabb keretben szemlélni.

A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója, az MTA Politikatudományi Intézetének főmunkatársa; az évfordulóra időzítve jelenteti meg A magyar politikai fejlődés logikája, 1867–2017 című könyvét.

###HIRDETES2###