Legyen béke, szabadság és egyetértés – Orbán Viktor szerint ez az 1848. március 15-i pesti forradalom egyik szimbólumának, a híres 12 pontnak a veleje. Nem először beszélt erről az idei ünnepen a múzeumkertben pódiumra álló miniszterelnök. Aki azonban a hírekben követte a forradalmunk és szabadságharcunk évfordulójához kapcsolódó megemlékezéseket, leginkább azt konstatálhatta, hogy közösségünket két dolog bizonyosan nem jellemzi: a béke és az egyetértés. (A szabadság komplikáltabb eset, az – úgy-ahogy – mégiscsak megvolna.) Ha ünnepeink hivatalos, politikai térben zajló megülésére gondolok, friss élményként beugrik a március 15. elé időzített parlamenti köztársaságielnök-választás: ugyan miként tudna megfelelni az államfő a nemzeti egység kifejezésére vonatkozó alkotmányos parancsnak? Kifejezhető-e, megjeleníthető-e az, ami sokak észlelése szerint a valóságban jó ideje nem létezik?
A múlt heti évforduló a lassan hagyományossá váló kifütyülős, megzavarós, kölcsönösen szitkozódós jeleneteivel ismét csak azt az érzést kelthette a többségben, hogy mi, magyarok békétlenségben élünk egymással, s a fenekedő politikai táborok nem ismernek se istent, se embert és szent nemzeti ünnepet, ha a másik féllel való – egyelőre jórészt verbális – küzdelemről van szó. A központi megemlékezés szónoka sem az egész nemzethez szólt: a sok pártos kiszólás, a nemzetállami létet fenyegető Brüsszelt az egykori Szent Szövetséggel párhuzamba állító gondolatmenet ellenségképet festett fel, nem össznemzeti konszenzust teremtett. Megjegyzem, a befogadó közeg álszent módon viselkedik a politikusokkal, állami vezetőkkel szemben. Ha megmarad valaki a korabeli események felidézésénél, ásítva átlép rajta a szélesebb nyilvánosság. A hírértékhez politikai, tehát szükségképpen megosztó üzenet kell; embere válogatja, ki hogyan tudja ezt összehangolni az aktuális ünnep méltóságával. De a politikust ne ostorozzuk azért, hogy politikusként viselkedik! 1989. június 16-án Orbán Viktor politikusként használta a szónoki emelvényt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, így történt, hogy az ő gondolatait tartjuk számon, és nem mondjuk az egykori forradalmárok bajtársaikra emlékező, megindító szavait.
Azért gondoltam most visszatérni március 15-éhez, mert a végletes politikai megosztottságot megjelenítő, néhol valóban méltatlan pillanatok megítélésem szerint elfednek valami mélyebbet, fontosabbat. Ahogy az 1956-os emlékévvel kapcsolatos kínos hírek, a különös és rejtegetett állami pénzköltések, leginkább pedig a tavaly október 23-i, rossz emlékű központi megemlékezés szintén torz képet mutatott, mutat a magyar társadalom és XX. századi nagy forradalmunk és szabadságharcunk viszonyáról. Ha nem is úgy, mint 1990 előtt, de a hivatalos emlékezetpolitika és a társadalmi emlékezet ma sem fedi egymást. A többség sohasem jelenik meg a központi ünnepségeken, a korábbiakhoz képest pedig még szembetűnőbb a polgárok tartózkodása. A Kossuth téren vagy a múzeumkertben politikai show-műsort nézhet az egyre kevésbé lelkes közönség – mindez nem minősíti a sokszor méltatlan helyzetbe kerülő fellépő művészek, hagyományőrző együttesek produkcióit –, ám a színpad nem maga az ország.
Forradalmaink emlékezete, történelmünk ismerete a helyi civil, iskolai rendezvényeken formálódik. És persze a mindennapokban, a családban, a kisebb közösségekben. A kulcsszerep a pedagógusoké; emlékszem, a nyolcvanas években középiskolásként, ha úgy is kellett tennünk, mintha figyelnénk, nyom nélkül múlt el bennünk minden hivatalos, ünnepi szónoklat. Csak az számított, hogy otthon, egymás között mit hallottunk, vagy a tantervtől rugalmasan elszakadó pedagógus mit mondott 1848-ról, majd aztán 1956-ról is. Nem gondolom, hogy ma olyan nagyon másként működne ez. Mindezzel persze a legkevésbé sem azt szeretném sugallni, hogy a lényeget tekintve is megáll a történelmi párhuzam az ünnepeink tartalmát, üzenetét megmásító vagy egyenesen elhazudó, letagadó, letűnt kor és a mai világ között.
Mostanában legfeljebb a hamis, öblögető pátosz, a magát erőlködve fiatalosnak láttatni próbáló állami emlékezetpolitika és az ünnepet csak üres díszletként használó politikusok miatt háboroghatunk. De hát 1848–49 és 1956 emléke súlyosabb megpróbáltatásokat is kiállt már. Nem reménytelen az óhaj, hogy valóban legyen béke, szabadság és egyetértés. Az idei március 15-én engem csak az zavart, hogy kevés emberen láttam kokárdát.
Persze lehet, csak rosszkor jártam rossz felé.
