Vírusvideó szakértővel

„Elkövettem egy apró hibát, ami YouTube-sztárrá varázsolta a családomat.”

Történelmének egyik legmélyebb válságát éli Dél-Korea, ahol épp helybenhagyta az alkotmánybíróság a parlament által korábban elfogadott bizalmatlansági indítványt, így az elnöknek mennie kell hivatalából. Közben Észak-Korea is keménykedik, rakétakísérleteket végzett és újabb atomrobbantásra készül, így aztán nem csoda, hogy a világ televíziói a félszigetre figyelnek. A show-t mégis két kisgyerek lopta el.

E sorok írásakor már közel húszmilliós nézettségnél jár az a videó, amelyen a Dél-Koreában élő Robert Kelly professzor egy a BBC-nek adott élő skype-interjúban az elnök lemondatásának következményeit taglalja, amikor a dolgozószobába benyit négyéves lánya, Marion. Őt követi járókában James, és innentől már a legjobb angol komédiákat idézi a jelenet. Az apa, megpróbálva kituszkolni a képből a nagyobbikat, véletlenül szájon vágja őt, majd felbukkan a háttérben egy kétségbeesett nő, aki erővel kiráncigálja a szobából a gyerekeket, de közben maga is elesik. Az interjúalany rettentően kínosan érzi magát, a stúdióból kapott kérdésekre adott válasz helyett háromszor is elnézést kér, mire végre sikerül eltávolítani a gyerekeket a képből.

Az eset egyébként több olyan családos ismerősöm rémálmaiban létezik, akiket gyakran szoktak televíziók és rádiók élő adásaiban otthonukban felhívni. Emberi helyzet, hogy a kisgyerek éppen akkor sír fel maximális hangerővel, amikor az apa a rádió reggeli műsorában beszél valami fontosról. Ez történt a Kelly családban is: az anyuka és a gyerekek a nappaliban nézték a BBC-t, és a négyéves kislánynak nem fért a fejébe, hogy lehet apa a tévében, amikor az előbb még vele volt, ezért elindult felderíteni a valós helyzetet. A professzor elkövette azt a hibát, hogy nem zárta kulcsra a dolgozószoba ajtaját, és a váratlan szituációt nem tudta jól kezelni – a többi már történelem.

Ez az egész megmaradt volna egy vicces jelenetnek, ha nem ilyen nyakatekert világban élnénk. Mindenki megpróbált ugyanis valami egészen mást belelátni az eseményekbe, mint ami valójában történt. A feministák azon akadtak ki: lám, a nők sorsa a gyerekek nevelése, miközben az okos férfiak beszélgetnek. Mások rasszizmust kiáltottak: a fehér műsorvezető és a fehér professzor nyugodt beszélgetéséhez egy ázsiai cseléd biztosítja (nem túl sikeresen egyébként) a nyugodt hátteret. A mindig mindent jobban tudók szent meggyőződéssel állították, hogy a férfi azért nem állt fel az asztal mellől, és vitte ki szépen a gyerekeit, mert ugyan zakóba-nyakkendőbe öltözött, a kamera látószögén kívül eső altestén csak alsónadrágot viselt, és nem akart lebukni. A témában cikkek százai születtek, jelezve, hogy már nevetni sem tudunk önfeledten, annyira átszövik életünket a társadalmi-politikai rögeszméink.

Pár nap múlva a BBC visszakapcsolt a Puszánban lévő dolgozószobába, hogy immár tervezetten mutassa be a család négy tagját. A nő, Kim Csunga ugyanis nem cseléd, hanem a professzor koreai származású felesége. Ma már tudnak nevetni az eseten, amelyet akkor rémálomként éltek meg – összeomolva ültek a balul sikerült interjú után a lakásban, majd a férfi bocsánatkérő levelet küldött a BBC szerkesztőségébe, és arra gondolt, egy életre elvágta karrierjét. Ráadásul a televízió – professzionális médiumként – felismerte az abszurd jelenetben rejlő potenciált, és elkezdte győzködni őket, hogy külön kitehessék a videót a netre, mert biztos sokan rá fognak kattintani. Ezt először kerek perec megtagadták, de aztán engedtek az unszolásnak, és ma már tudnak nevetni is magukon – másokat is erre kérnek, mert fölösleges túlgondolni a dolgokat.

Elkövettem egy apró hibát, ami YouTube-sztárrá varázsolta a családomat, mondta a professzor, és tényleg elgondolkodtató, hogy a kutya sem emlékszik már rá, milyen okosakat is mondott a bonyolult koreai helyzetről.