Egyedül vagyunk, Tibor! – emlékezhettünk a klasszikusra Angela Merkel e heti beszédét hallva Donald Trumppal kapcsolatban, amelyben kijelentette, hogy Európa immár nem támaszkodhat az Egyesült Államokra. Mint ahogy a szocialisták nem voltak egyedül 2006-ban, úgy Európa sem maradt magára 2017-ben, még ha egy kampánybeszédben ez jól is hangzik – tizenegy éve és most is. Merkel szavait ugyanis nem szabad kontextus nélkül figyelembe venni: a keresztényszociális unió kampányrendezvényén hangzott el, nyilvánvalóan hatásvadász szándékkal. Mert azért a német kancellár minden demokratikus elkötelezettsége ellenére is elsősorban pragmatikus, érdekvezérelt vezető, elég csak arra gondolni, hogy az Oroszországgal szemben bevezetett gazdasági szankciók éppen arra a két területre (energetika és autógyártás) nem terjednek ki, amelyekben a németeknek elemi érdekük tovább bizniszelni Putyinnal.
„Merkel nem a demokráciáért aggódik, autót akar eladni Amerikában” – a The Guardian még ezzel az epés címmel közölt előzetest a német kancellár washingtoni látogatásáról márciusban, kiemelve, hogy a német delegáció rengeteg üzletemberből állt, és a lapnak egy német kormányzati forrás azt is elárulta, a színfalak mögött német részről a legfontosabb témát az Amerikában működő BMW-, Volkswagen- és Mercedes-gyárak zavartalan működésének biztosítása és a német autóexport jelenti majd. Merkel pedig úgy gondolja, hogy az európai integráció elmélyítése országa és a többi uniós tagállam érdeke is, így a jelenlegi helyzetet láthatóan ennek előmozdítására szeretné felhasználni.
Persze attól még, hogy Merkel a választási kampányban mondott egy kissé bombasztikusat, Európában jelenleg nagyjából egyedül ő van olyan helyzetben, hogy ha egyedül érzi magát, eldönthesse, merre is löki tovább az Európai Unió kissé kátyúba ragadt szekerét. Emmanuel Macront most joggal ünnepli a fél unió, és valóban látszik rajta az elkötelezettség a közösség megújítására, de egyelőre nyernie kellene a nemzetgyűlési választásokon is, másrészt még parlamenti többséggel a háta mögött is olyan intézkedéseket kellene meghoznia, amelyeket a franciák eddig zsigerből elutasítottak, és könnyen lehet, hogy Franciaország az év végére sztrájkoktól, tiltakozásoktól lesz hangos, ami gyengítheti Macron pozícióját.
Egyelőre tehát úgy néz ki, hogy még legalább négy évig nagyjából Merkel szava dönt uniós kérdésekben, ő pedig a jelek szerint némi válsághangulat keltése után a gázra akar lépni az integrációt illetően. Ráadásul ebben rangos és befolyásos partnerekre támaszkodhat majd. A minden ilyesmitől ódzkodó Orbán Viktor számára pedig nem marad más, mint felidézni saját dakota közmondását a New York-i vonatról, amely pontosan 18 másodperc alatt robog keresztül az átjárón – akkor is, ha valaki esetleg az útjában állna. Igaz, a kormány örökös jó rendőre, Varga Mihály ezzel kapcsolatban (is) igyekezett nyugtatni a kedélyeket, hogy ha mégis élesre fordulnak a dolgok, akkor a kormányfő is váltani fog (a hozzáállásán), mert „Orbán Viktor soha nem szeretett a második ligában játszani”.
Ebben nincs okunk kételkedni, de most mégis az a helyzet, hogy ha Merkel nagyon az élére állítja a kérdést, Magyarországnak mégiscsak az első vagy a második liga között kell választania. Már azt is meg kellett érnünk, hogy az átlag magyar választó által előszeretettel lesajnált Szlovákia volt elnöke aggódjon a jövőnk miatt (arról az „arculcsapásról” nem is szólva, hogy a román elnöknek már van időpontja a fehér házi látogatásra Trumphoz): Ivan Gašparovič nemrég egy konferencián fejtette ki, hogy amennyiben az EU országainak egy része úgy dönt, nem vár a többiekre, és nekiáll elmélyíteni az együttműködést, a már régóta eurót használó Szlovákia „az integráció gyorsvonatán utazik majd”, de azon lesz, hogy a „személyvonaton zötykölődő” többi V4-es tagállamot is segítse.
Nagy idők jönnek, sorsunk ilyenkor, ezt már megtanulhattuk történelmileg, mondhatni, részlegesen van saját kezünkben. Jövőnket nagyhatalmi döntések is befolyásolják, legalább a jóindulatukat nem kellene eljátszani. Mint ahogy éppen most tesszük.
