Különösen szerencsés emberek a Budapest belvárosában sétálók. Már amennyiben elfogadjuk a népi megfigyelést, hogy a kutyagumi és a cipőtalp véletlen találkozása valamely kedvező esemény előjele. Én nem tudok olyan tudományos kutatásról, amelyik alátámasztotta volna ezt a hiedelmet, mégis jobban tesszük, ha nem vonjuk kétségbe. A szennyeződés eltávolítása akkor is gyomorforgató feladat, ha közben azt tervezgetjük, mire költsük a lottóötöst, hát még akkor, ha ettől az apró reménysugártól is megfosztjuk magunkat. A világ úgy kerek, ha a kellemetlenséget kellemes dolog ellensúlyozza.
Az efféle hiedelmek kialakulásához évszázadok, de lehet, hogy évezredek kollektív élettapasztalatára van szükség. Felteszem, az idő rövidsége miatt nem kapott még szárnyra az a babona, hogy különös szerencse ér bennünket, ha a környezetünkben működő üzem rákkeltő anyagokat plántál szervezetünkbe. (Vannak országok, ahol ilyen esetekben pénz áll a házhoz.) Pedig a kutyagumi „ottfelejtése” és a gyárak környezetszennyezése alig különbözik. Közgazdasági értelemben mindkettő negatív externália.
Nem kerülhetem el, hogy kibontsam ezt a fogalmat. Leegyszerűsítve a közgazdászok azt nevezik negatív externáliának, amikor a piaci szereplők úgy tesznek szert haszonra, hogy költségeik egy részét mással fizettetik meg. Ezt teszi az a gyár, amelyik túl drágának tartja, hogy szűrőket szereljen fel kéményeire, ezért a káros anyagokat ráereszti a környéken lakókra. Az üzem megspórol néhány milliót, ám az emberek ennek többszörösét fizetik ki gyógyszerekre és az adóforintjaikon keresztül állami egészségügyi ellátásra. Vérlázító, nemde? Agyon kellene bírságolni az ilyet. Vagy azelőtt kötelezni a szűrő felszerelésére, hogy egyetlen gramm kormot kiereszthetne.
A lusta kutyasétáltató ugyanezt csinálja kicsiben. Közgazdasági értelemben nem különbözik a fent említett gyártól. Megspórol magának egy kis hajlongást, miközben sok-sok embernek okoz apró kellemetlenséget. A takarítást a köztisztaságiakra hagyja.
Mielőtt az a vád érne, hogy kutyagumival való közeli találkozásom ihlette a cikket, leszögezem: nem erről van szó. Megtanultam már együtt élni a járdáinkon leselkedő csapdákkal. Azért szánok külön írást a témának, mert a kutyaürülék-probléma ezerféle módon köszön vissza az élet minden területén. Banális dolgok ezek, de sok van belőlük. Kezdem azt hinni, hogy mi, magyarok nemcsak azért érezzük rosszabbul magunkat a bőrünkben, mint nyugati polgártársaink, mert kevesebbet keresünk, hanem azért is, mert rengeteg apró és fölösleges bosszúsággal terheljük egymást. Csak azért, hogy megspóroljunk egy kis igyekezetet. Az efféle magatartást a közgazdaságtan potyautas-jelenségnek nevezi. Nem nehéz belátni, hogy nem fog messzire jutni az a csónak, amelyikben mindenki arra vár, hogy a másik húzza az evezőt.
Az én lelkem sem patyolattiszta. Nem is érzem feljogosítva magam, hogy erkölcsi példákkal traktáljam a kedves olvasót. De nem lenne teljes az írás, ha nem említenék meg néhányat. Mibe kerülne, ha úgy parkolnánk, hogy a gyalogosok is elférjenek a járdán? Vagy ha vennénk a fáradságot, és kimásznánk a medencéből, amikor ránk jön a szükség? Vagy elviselnénk azt a kis délelőtti forróságot, és nem indítanánk be a fűnyírót vasárnap reggel hétkor? Vagy ha nem hagynánk magunk után kuplerájt az erdei kirándulóhelyen? Az autónk által eregetett füstfelhőket azért nem említem a fentiekkel egy sorban, mert a környezetkárosítás semlegesítéséhez szükséges összeg elméletileg be van építve a jármű fenntartásának költségeibe. De nem vennék rá mérget, hogy ezeket a pénzeket valóban a célnak megfelelően használják fel.
Az externáliákban az a szép, hogy nemcsak negatív, hanem pozitív spirált is el tudnak indítani. A pozitív externália tankönyvi példája a méhész, aki azontúl, hogy maga is jól jár, a környező földek gazdáival is jót tesz: méhei nem állnak meg a telekhatáron, a szomszéd növényeit is beporozzák.
Van jobb példa is: a mosoly. Nem kerül semmibe, de milyen jól tud esni. Érthetetlen, miért jut olyan kevés belőle.
