Világszínvonal

Hogyan lehetséges, hogy az egészségügy egyáltalán nem fontos téma a hazai politikai szereplőknek?

Kétezertízben azonban addig példátlan felhatalmazással került az ország élére Orbán Viktor és kormánya: minden esély megvolt rá, hogy az ország sorsát hosszú távon meghatározó rendszereket átalakítsák. És míg a felső- és közoktatásban történtek is rá kétes kimenetelű kísérletek, az egészségügy továbbra sem volt központi téma. A béremelésekről, a hálapénzről esik némi szó, de a magyarok mindennapi tapasztalataiban megjelenő, egyre riasztóbb állapotokra nincs központi válasz. Vagy ha úgy vesszük, van: Kövér László kerek perec megmondta, hogy a magyar egészségügy világszínvonalú. Azaz nincs itt semmi látnivaló. Pedig alapvető, átfogó, mindent nulláról átgondoló átalakításra van szükség, mielőtt még nagyobb lesz a baj. Nem elég, hogy kiáll a területért felelős államtitkár, és bejelenti az örömhírt: jövőre 221,7 milliárd forinttal több jut egészségügyre, mint idén. Rosszul működő rendszerekbe felesleges pénzt önteni.

Hogyan lehetséges, hogy közös ügyeink egyik legfontosabbika egyáltalán nem fontos a hazai politikai szereplőknek? A hét éve hatalmon lévő kormányzat az elmúlt években folyamatosan háborúban állt valakivel, a legsúlyosabb, legkiélezettebb harcot azonban több fronton is a valósággal vívja. A honi politikai gondolkodás lezüllesztése ugyan nem kizárólag a jelenlegi kormánypártok számlájára írható, de tény: Magyarországon nem a valódi problémák mentén nyílnak a politikai törésvonalak. Szimbolikus ügyek, szimbolikus fő gonoszok, nem létező ellenségek népesítik be ezt a mondavilágot, amely hátteret ad az örökké következmények nélküli ország mindennapjainak.

Ebben a világban az egészségügy helyzete nem valódi problémaként tűnik fel a választók egy jelentős részének, gyakran még akkor sem, ha maguk is elszenvedői a rosszul működő rendszernek. Legalábbis nem olyan problémaként, amiért a kormány a felelős, s ezt számba kéne venni, amikor behúzzuk az ikszet a választáson. Fültanúja voltam egyszer, hogy egy néni a rendelőben várakozva tíz percen át szidta a tévében hallott okosságokat hangoztatva „a migránsokat”, majd témát váltva elmesélte, hogy a valamelyik nyavalyáját nagyon jól kezelő, remek orvos a szakrendelőben egyébként „egy szerecsen”.

Erős és büszke az ország, hirdeti millió plakát az országban. Beszédes, hogy ezt hirdetni kell. Erős és büszke országokban nem gyakran történik meg, hogy azt a riasztó képet, amelyet egyik nap plasztikusan lefest egy kórházigazgató, másnap gyorsan közleményben kell saját magának helyre tennie. Az pedig már tényleg túl szép lenne, ha a világszínvonalú egészségügy nem azt jelentené a gyakorlatban, hogy fiatal orvosainknak a világ más részein kell munkát keresniük – ahol tárt karokkal várják őket.