Fortélyos félelem igazgat, idézhetjük József Attilát ismét jogosan, immár sokadszor. Egyik nap még arról nyilatkozik – napjainkban megdöbbentőnek tűnő őszinteséggel – a jászberényi kórház főigazgatója, hogy kritikus orvoshiánnyal küzdenek, azért kell szüneteltetni egyes osztályok működését. Másnap aztán – varázslat! – ugyanez a főigazgató már arról ad ki közleményt, hogy az ezt megíró médiumok rémhírt terjesztettek.
Felröppent a hír, hogy a budapesti Jahn Ferenc Kórházban azért zárnak be egy belgyógyászati osztályt, mert a szakápolók jelentős része inkább az újonnan nyílt IKEA-ba megy dolgozni. Dehogy! – mondja az államtitkár, csupán felújításról van szó. A Hír TV riportja után ki is rakták a „Felújítás alatt” táblát.
A magyar egészségügy helyzetét mindenki ismeri, érzi, tapasztalja. Ezenfelül számszerű adatok, statisztikák, szórványos tüntetések is jelzik állapotát. A fiatal szakorvosok elmennek itthonról, nincs elég nővér, nincs mindenütt háziorvos, mindenki alulfizetett, s erőn felül kell teljesíteniük olyan körülmények között, amelyek méltatlanok a huszonegyedik században. A kórházi koszt, az osztályok fizikai adottságai dokumentáltan kritikán aluliak. Nyílt titok, évtizedek óta működő rendszer, hogy az alulfizetettséget ügyeskedéssel oldja meg az orvostársadalom: az állami eszközökön fusiban kezelt betegek privát rendelésen tejelnek, a hálapénz pedig az egész egészségügyi rendszer működését aláássa.
A rendkívül komplex problémahalmaz nem egy és nem is tíz éve keletkezett: nem lehet egyértelműen a Fideszre vagy az „elmúlt nyolc évre” hárítani a felelősséget. Szép lassan halmozódtak a gondok, és senki nem tett ellene semmit, senki nem lépett semmilyen irányba. Amikor mégis lépett, mint az Őszöd után de facto már bukott, de jure még vergődő Gyurcsány, annak sem lett jó vége. A Fidesz kihasználta az alkalmat, és a „szociális népszavazással” Gyurcsányról szóló referendumot csinált az ügyből. A volt miniszterelnök rosszul taktikázott: egy ilyen nagy feladat széles támogatottságot, alapos meggondolást igényel, neki pedig akkor már az előbbi nem volt meg, a meggondolás pedig elaprózódott a rengeteg reformkudarc között.
Kétezertízben azonban addig példátlan felhatalmazással került az ország élére Orbán Viktor és kormánya: minden esély megvolt rá, hogy az ország sorsát hosszú távon meghatározó rendszereket átalakítsák. És míg a felső- és közoktatásban történtek is rá kétes kimenetelű kísérletek, az egészségügy továbbra sem volt központi téma. A béremelésekről, a hálapénzről esik némi szó, de a magyarok mindennapi tapasztalataiban megjelenő, egyre riasztóbb állapotokra nincs központi válasz. Vagy ha úgy vesszük, van: Kövér László kerek perec megmondta, hogy a magyar egészségügy világszínvonalú. Azaz nincs itt semmi látnivaló. Pedig alapvető, átfogó, mindent nulláról átgondoló átalakításra van szükség, mielőtt még nagyobb lesz a baj. Nem elég, hogy kiáll a területért felelős államtitkár, és bejelenti az örömhírt: jövőre 221,7 milliárd forinttal több jut egészségügyre, mint idén. Rosszul működő rendszerekbe felesleges pénzt önteni.
Hogyan lehetséges, hogy közös ügyeink egyik legfontosabbika egyáltalán nem fontos a hazai politikai szereplőknek? A hét éve hatalmon lévő kormányzat az elmúlt években folyamatosan háborúban állt valakivel, a legsúlyosabb, legkiélezettebb harcot azonban több fronton is a valósággal vívja. A honi politikai gondolkodás lezüllesztése ugyan nem kizárólag a jelenlegi kormánypártok számlájára írható, de tény: Magyarországon nem a valódi problémák mentén nyílnak a politikai törésvonalak. Szimbolikus ügyek, szimbolikus fő gonoszok, nem létező ellenségek népesítik be ezt a mondavilágot, amely hátteret ad az örökké következmények nélküli ország mindennapjainak.
Ebben a világban az egészségügy helyzete nem valódi problémaként tűnik fel a választók egy jelentős részének, gyakran még akkor sem, ha maguk is elszenvedői a rosszul működő rendszernek. Legalábbis nem olyan problémaként, amiért a kormány a felelős, s ezt számba kéne venni, amikor behúzzuk az ikszet a választáson. Fültanúja voltam egyszer, hogy egy néni a rendelőben várakozva tíz percen át szidta a tévében hallott okosságokat hangoztatva „a migránsokat”, majd témát váltva elmesélte, hogy a valamelyik nyavalyáját nagyon jól kezelő, remek orvos a szakrendelőben egyébként „egy szerecsen”.
Erős és büszke az ország, hirdeti millió plakát az országban. Beszédes, hogy ezt hirdetni kell. Erős és büszke országokban nem gyakran történik meg, hogy azt a riasztó képet, amelyet egyik nap plasztikusan lefest egy kórházigazgató, másnap gyorsan közleményben kell saját magának helyre tennie. Az pedig már tényleg túl szép lenne, ha a világszínvonalú egészségügy nem azt jelentené a gyakorlatban, hogy fiatal orvosainknak a világ más részein kell munkát keresniük – ahol tárt karokkal várják őket.
