Visszhangtalan füttyszó

Bizonyosan kijelenthetjük, hogy soha nem fog egyértelműen kiderülni, kifütyülték-e Áder Jánost a Déli pályaudvaron.

Távol áll tőlem, hogy azon kezdjek okoskodni, vajon melyik változat az igaz. (Rossz kérdés lenne, hogy melyik állhat közelebb a valósághoz, mert vagy fütyültek, vagy nem, vagy anyáztak, vagy nem, köztes megoldás nem lehetséges.) Mindenesetre sokan vannak, akik valóban látják, hallják mindazt, amit igazából csak látni, hallani szeretnének, de olyanok is, akik nem látnak, hallanak semmi olyasmit, amit nem szeretnének. Politikai kultúránk mai állapotában mindkét történet teljesen életszerű. Mindig voltak, vannak és lesznek önmagukat nagyra tartó honfiak, akik politikai aktivitásukat közéleti szereplők kifütyülésével, trágár szidalmazásával élik ki, azon kóros tévhittől vezérelve, hogy ily módon politikai véleményt nyilvánítottak. Leírtam már néhányszor, s leírták már nálamnál bölcsebb auktorok is (természetesen teljesen feleslegesen, s most sincs oly illúzióm, hogy bármi foganatja lesz), hogy a fütyülés, a szót a másikba belefojtó üvöltözés nem véleménynyilvánítás. Éppen ellenkezőleg: az artikulált vélemény hiányának meggyőző jele, függetlenül attól, hogy ellenzéki vagy kormánypárti indíttatású-e. Áder hűvösen kulturált válasza viszont felvet egy érdekes kérdést. Tegyük fel, hogy valóban felhangzott ott a Déliben némi füttyszó, meg elhangzott valami anyázás, de Áder egy laza legyintéssel túltette magát rajta. Kifütyültnek tekinthető az, aki nem vesz tudomást róla. Akkor is olyan hangos és hisztérikus botrány kavarodott volna, ha 1992. október 23-án Göncz Árpád a füttyögés hallatán nem néz oly rémülten és bután, hanem forradalmárhoz méltó vagánysággal elkezdi szónoklatát? Feltételezem, ha akkor nem válik be a kifütyülési stratégia, az elmúlt huszonöt évben kevesebb primitív és alpári politikai megnyilvánulásnak lettünk volna tanúi. Ez csak naiv feltételezés, viszont abban teljes mellszélességgel bizonyos vagyok, ha nincs az az 1992-es kifütyülés, akkor hét évvel később Ausztráliában sem fütyülik ki Árpi bácsit. Ám az ottani magyarok megtették, mi több, nem túl intelligens megnyilvánulásuknak valami egészen sajátos nemzeti dimenziót adtak. Történt pedig, hogy a Napi Magyarországban megemlékeztem a kifütyülés tényéről, s hozzátettem, függetlenül attól, hogy miként viszonyulunk Göncz Árpádhoz, nem szeretjük, ha külföldön nem bánnak kellő tisztelettel a magyar államfővel. Ha úgy adódik, kifütyüljük mi magunk, ezt ránk bízhatják nyugodtan. No, támadt ebből haddelhadd. Egy tengerentúli lap nagy-nagy cikkben lerántotta a leplet a Fideszről, amely az én írásom által színt vallott, és beismerte, továbbra is senkiházi liberális párt, amelynek semmi köze a nemzeti gondolathoz, hiszen az a moszkovita, kommunista- és zsidóbérenc firkász (ez én lettem volna) a gazdái (ez lett volna a kormány) utasítására megtagadta a hazafias szolidaritást, a nemzeti összefogás eszméjét, megtiltván külhonba szakadt hazánkfiainak Göncz Árpád kifütyülését.

Tudom én, hogy az emigránslét sok fájdalommal, csalódással, reménytelen vágyakozással jár, de hogy valakinek a kifütyülése nemzeti összefogást teremthet, azt azóta sem hiszem.