Nem veszít vele túl sokat a magyar történetírás, de bizonyosan kijelenthetjük, hogy soha nem fog egyértelműen kiderülni, kifütyülték-e Áder Jánost a Déli pályaudvaron. Bár emberöltők múlva talán akad majd egy lelkes filosz, aki arra teszi az életét, a karrierjét, a szakmai elismertségét, hogy végleg eloszlassa a ködöt a köztársasági elnök pályaudvari kalandja körül, de a dolgok jelenlegi állása szerint ez nem fog neki sikerülni. Ugyanis, szintén a dolgok jelenlegi állása szerint, maga a történet főszereplője, az állítólagos kifütyült sem tudhatja élet-halál bizonyossággal, hogy kifütyülték-e, netán az állítólagosan füttyögő tömeg csinált minden mást, csak éppen fütyülésre nem volt érkezése.
Megvallom őszintén, én nem találkoztam magával a hírrel, így nem tudom megjelölni a forrását. Az alapinformáció nem nagyon érte el a nagyobb hírközlő eszközök ingerküszöbét, hiszen nem volt tőle hangos igazán a sajtó. Csak a cáfolatot olvastam, amelyet maga Áder jegyez, de az legalább valószínűsíti, hogy volt eredeti hír is. (Hogy igaz volt-e vagy sem, az már más kérdés.) Szerencsére a köztársasági elnök közleménye nemcsak a cáfolatot tartalmazza, hanem ismerteti azon állítólagos történéseket is, amelyeket cáfolni igyekszik. Ezek szerint Áder János őrző-védő kíséretben végigsétált egy Balatonra készülő vonat mellett, szóba elegyedett az utasokkal, de azok válasz helyett fütyülni meg anyázni kezdtek, ami elől az elnök gyorsan visszavonult a peronra. Ezzel szemben az államfő így interpretálta a történteket: „A vonat nem indult, hanem érkezett. Nem sétáltam végig a vonat mellett, hanem a peron végén vártam. Nem beszéltem egyetlen utassal sem, csak néhány – szintén a gyermekére váró – szülővel. Füttyszó nem – még a kalauzé sem – hallatszott. Az édesanyák emlegetésének sem szem-, sem fültanúja, sem érintettje nem voltam. A történet minden további elemében igaz.” Végezetül az elnök megosztott egy Deák Ferenc-anekdotát az olvasókkal, amely arról szól, már másfél évszázaddal ezelőtt is megesett, hogy a sajtó pontos és hiteles beszámolókat közölt, jelesen Deák Ferencről is, aki a „haza bölcséhez” méltó kedéllyel és eleganciával „kommentálta” a róla szóló (költött) sztorit.
Távol áll tőlem, hogy azon kezdjek okoskodni, vajon melyik változat az igaz. (Rossz kérdés lenne, hogy melyik állhat közelebb a valósághoz, mert vagy fütyültek, vagy nem, vagy anyáztak, vagy nem, köztes megoldás nem lehetséges.) Mindenesetre sokan vannak, akik valóban látják, hallják mindazt, amit igazából csak látni, hallani szeretnének, de olyanok is, akik nem látnak, hallanak semmi olyasmit, amit nem szeretnének. Politikai kultúránk mai állapotában mindkét történet teljesen életszerű. Mindig voltak, vannak és lesznek önmagukat nagyra tartó honfiak, akik politikai aktivitásukat közéleti szereplők kifütyülésével, trágár szidalmazásával élik ki, azon kóros tévhittől vezérelve, hogy ily módon politikai véleményt nyilvánítottak. Leírtam már néhányszor, s leírták már nálamnál bölcsebb auktorok is (természetesen teljesen feleslegesen, s most sincs oly illúzióm, hogy bármi foganatja lesz), hogy a fütyülés, a szót a másikba belefojtó üvöltözés nem véleménynyilvánítás. Éppen ellenkezőleg: az artikulált vélemény hiányának meggyőző jele, függetlenül attól, hogy ellenzéki vagy kormánypárti indíttatású-e. Áder hűvösen kulturált válasza viszont felvet egy érdekes kérdést. Tegyük fel, hogy valóban felhangzott ott a Déliben némi füttyszó, meg elhangzott valami anyázás, de Áder egy laza legyintéssel túltette magát rajta. Kifütyültnek tekinthető az, aki nem vesz tudomást róla. Akkor is olyan hangos és hisztérikus botrány kavarodott volna, ha 1992. október 23-án Göncz Árpád a füttyögés hallatán nem néz oly rémülten és bután, hanem forradalmárhoz méltó vagánysággal elkezdi szónoklatát? Feltételezem, ha akkor nem válik be a kifütyülési stratégia, az elmúlt huszonöt évben kevesebb primitív és alpári politikai megnyilvánulásnak lettünk volna tanúi. Ez csak naiv feltételezés, viszont abban teljes mellszélességgel bizonyos vagyok, ha nincs az az 1992-es kifütyülés, akkor hét évvel később Ausztráliában sem fütyülik ki Árpi bácsit. Ám az ottani magyarok megtették, mi több, nem túl intelligens megnyilvánulásuknak valami egészen sajátos nemzeti dimenziót adtak. Történt pedig, hogy a Napi Magyarországban megemlékeztem a kifütyülés tényéről, s hozzátettem, függetlenül attól, hogy miként viszonyulunk Göncz Árpádhoz, nem szeretjük, ha külföldön nem bánnak kellő tisztelettel a magyar államfővel. Ha úgy adódik, kifütyüljük mi magunk, ezt ránk bízhatják nyugodtan. No, támadt ebből haddelhadd. Egy tengerentúli lap nagy-nagy cikkben lerántotta a leplet a Fideszről, amely az én írásom által színt vallott, és beismerte, továbbra is senkiházi liberális párt, amelynek semmi köze a nemzeti gondolathoz, hiszen az a moszkovita, kommunista- és zsidóbérenc firkász (ez én lettem volna) a gazdái (ez lett volna a kormány) utasítására megtagadta a hazafias szolidaritást, a nemzeti összefogás eszméjét, megtiltván külhonba szakadt hazánkfiainak Göncz Árpád kifütyülését.
Tudom én, hogy az emigránslét sok fájdalommal, csalódással, reménytelen vágyakozással jár, de hogy valakinek a kifütyülése nemzeti összefogást teremthet, azt azóta sem hiszem.
