Január végén, a kínai holdújévet követő napokban megrázó fotósorozat járta be a világot. Azt mutatta be, hogyan búcsúzik az ünnepre hazaérkező, majd a városi munkahelyére visszainduló édesanyjától egy kínai kisfiú. A fiatal nő beszállt egy taxiba, miközben a hat év körüli síró, rúgkapáló gyermekét a nagyszülei lefogták, hogy ne vethesse magát az indulásra kész autó elé. A fotókhoz mellékelt szövegből kiderült, hogy Kínában gyerekek milliói élnek át hasonló traumát. Bevett gyakorlat, hogy a vidéken élő szülők a városban keresnek munkát, gyermekeiket pedig a nagyszülőkre bízzák. Hazautazni évente egyszer, esetleg kétszer tudnak néhány napra, a köztes időszakban telefonon vagy online csatornákon tartják a kapcsolatot az otthon maradottakkal. És persze minden hónapban utalják a gyerekek neveléséhez szükséges összeget.
Mondhatjuk azt, hogy ezeket az élethelyzeteket a kényszer szüli. A kép azonban árnyaltabb. Ez a szokás ugyanis nem csak a Kínában élő kínaiak között dívik. Az Egyesült Államokban letelepedettek közül is sokan döntenek úgy, hogy hazaküldik gyermekeiket. Sőt tudok olyan itthon élő magyar férfiról, akit kínai felesége sokáig győzködött – hiába –, hogy gyerekeiket néhány évre költöztessék Kínába. Azzal érvelt, hogy most kell megteremteniük a családi vállalkozás anyagi alapjait, most vannak abban a korban, amikor a legjobban bírják a munkát. Ez pedig a gyerekek gondozása mellett nagyon nehéz.
Ez az életszemlélet Magyarországon persze nagyon ridegnek, anyagiasnak hat. Mindemellett egy európai értékekkel könnyebben összeegyeztethető formája lassan nálunk is teret nyer. Ahogy egyre többen vállalnak munkát Nyugat-Európában, egyre több gyerek él le úgy éveket, hogy az egyik szülővel – jellemzően az édesapával – csak havonta vagy még ritkábban találkozik. Persze a szülők motivációja egyértelmű: minél jobb életet szeretnének biztosítani a gyerekeiknek; bár arról, hogy ebben a kontextusban a jobb mit jelent, hosszan lehetne vitázni. De ne vitázzunk, hagyjuk a döntést azokra, akikre tartozik.
Tetszik, nem tetszik, sokan kényszerülnek rá, hogy a családjuktól távol keressék a kenyerüket. És sokan kényszerülnek rá, hogy – bár párkapcsolatban élnek – nagyrészt egyedül neveljék a gyerekeiket. A kiköltözőknek és az itthon maradóknak sem könnyű, de a gyerekeknek a legnehezebb.
Hogy mennyire nehéz, azt csak sejteni lehet. Mivel új jelenségről van szó, a gyerekpszichológusoknak még nem volt alkalmuk átfogó vizsgálatokat végezni, és a hátrányok sem kristályosodtak még ki. Van, aki attól félti a gyerekeket, hogy érzelmileg sérülnek, amikor az egyik szülő távol vállal munkát.
A pszichológusok abban egyetértenek, hogy a legjobb az lenne, ha a gyerekek úgy nőnének fel, hogy édesapjuk és édesanyjuk is mellettük van. Ám ha ez nem lehetséges, akkor is sokat lehet tenni azért, hogy a gyerekek úgy érezzék, a távoli szülő is mindenben mellettük áll. Az elmaradó öleléseket semmi nem pótolhatja, az online beszélgetések azonban, főleg a nagyobb gyerekeknél, sokat segíthetnek. A közös szülői felelősségvállalás úgyszintén. Fontos, hogy – a kellemesek mellett – a távoli szülő kivegye a részét a gyereknevelés kellemetlenebb oldalaiból is.
Érdekes módon a külföldi munkavállalás modern kori problémájára az archaikusabb társadalmak kínálják a legjobb megoldást: a nagycsaládot. A nagynénik, nagybácsik, nagyszülők, dédszülők, unokatestvérek súrlódásoktól sem mentes, mégis bensőséges közösségét. Azt a családi kört, ahonnan el lehet indulni szerencsét próbálni.
