Dunántúli kesergő – Hegyeshalomnál mintha visszaugranánk az időben

Sokan próbálnak a felszínen maradni, ám mind többen megrekednek. Nincs már háztáji, nincs kilátás, akarat, s marad a kocsma.

Halipuszta. Már gyerekkoromban sem értettem, miért áll meg a vonat – ahogy a faluban mondani szokták – minden diófánál. Most még kevésbé, hiszen már hosszú évek óta nem láttam itt utast fel- vagy leszállni. Jó ideje már forgalmista sem integet, megadva a jelet az indulásra. Most bezzeg szinte mindenki leszáll. Reménytelenül nézegeti a tűző napon az állomás bedeszkázott ablakait, a lehullott vakolatot, a távolban a pár házat. Elszív egy cigarettát, s közben azt latolgatja, hogyan juthatna el az alig félórányira fekvő Győrbe. A vonat már közel egy órája áll itt, a semmiben. Elromlott a mozdony. A történeteket hallva nem először s a lerobbant szerelvényeket látva nem is utoljára.

A várakozás összehozza az utasokat. Felelevenítik, hogy ezt az egykor nagyon is forgalmas szárnyvonalat az 1980-as években villamosítani akarták. Meg is kezdődtek a földmunkák. Ma is látszik, ahol a felesleges kanyarokat levágva rövidítették és gyorsították volna a pályát. A kijelölt és előkészített nyomvonalat mára benőtte a gaz, s mintha az állomásépületekhez sem nagyon nyúltak volna. Az akkor új, a kor színvonalán álló, a közeli győri vagongyárban gyártott kocsik is tragikusan néznek ki. Ráadásul az utazás minősége tovább romlott azzal, hogy egy ideje már megjelentek a máshol „levetett” kis piros csehszlovák szerelvények.

Még mielőtt teljesen elragadna mindenkit a „régen minden jobb volt” érzése, gyorsan szögezzük le, hogy ez nem így van. Az azonban tény, hogy az utazás színvonala e vonalon jó harminc éve közelebb állt az akkor még csak sóvárogva nézett nyugati szinthez, mint most. Mintha megállt volna az idő. Vagy legalábbis lassabban vánszorog, mint a közeli Ausztriában. Hiába mondom, hogy Borsodban vagy a Nyírségben sokkal rosszabb a helyzet, ez senkit sem vigasztal. Az sem nagyon érdekel senkit, hogy arrafelé munka, míg itt munkaerő nincs. Arra is csak legyintenek, hogy bizony a hármas metró is el-elfüstöl. Azt viszont észreveszi mindenki, hogy Hegyeshalomnál átlépve a határt mintha visszaugranánk az időben. A kényelmes osztrák railjetekből kitekintve azt látjuk, hogy e fővonalon is felveri a gaz az állomásokat, az épületek pedig lepattantabbak.

Még fájdalmasabbá teszi a magyar vidék fejlődésének lassulása feletti lamentálást, hogy nemcsak a kistelepülések életminősége nem közelít az ausztriaiakéhoz, de a városokban is jóval gyorsabb az átalakulás. A közeli Győr vagy Pápa látványos változáson ment át az elmúlt huszonöt év során, de e két város között a közlekedési infrastruktúra a megváltozott igények ellenére sem követte ezt a fejlődést. S nemcsak a vasútról van szó, amely nem mellesleg a XXI. században máshol éppen felfutóban van, de a 83-as főút sem bírja már a többek között a NATO stratégiai szállítási programjába bekapcsolódott pápai légi bázis terhelése miatt is megnövekedett forgalmat. Ezen a téren, ha lassan is, talán már várható előrelépés, míg a vasúti közlekedés errefelé a jelek szerint szépen megreked a húsz évvel ezelőtti szinten.

S ha csak ennyi gond lenne, talán csak mosolyognának az abszurd helyzeten a lerobbant mozdony miatt Halipusztán rekedt utasok is. A fiatalok emiatt még nem költöznének tömegesen a városokba. Bevágódnak az autóba, s meg van oldva a probléma. A közművekkel sincs nagy gond. Ma már a vezetékes gázellátás természetes, és a tévécsatornákat sem csak parabolaantennával lehet fogni. Kábelen érhető el az internet is. A vidéki életérzést azonban határozottan rontja az orvosi ellátás közelségének a hiánya. Ma ugyanis már egyáltalán nem magától értetődő, hogy akár egy nagyobb faluban is van körzeti orvos. Egy orvos több falut is ellát, délután négytől pedig mindenki csak a legközelebbi városban lévő ügyeletre számíthat. Az sem javítja a komfortérzetet, hogy falun nemcsak az áram, a víz, de az élelmiszer is drágább. Már az, amit meg kell venni, s nem terem meg a kertben. A versenyhátrányt tovább növeli az oktatás átlagnál is jobban csökkenő színvonala. A falusi iskolák egyre kevésbé tudják követni a gyorsan változó világot. Nem minden alap nélkül morogja egy véletlenül a vasútra tévedt korombeli sikeres mérnök, hogy ma vidékre születve nem biztos, hogy idáig jutott volna. S a sort még folytathatnánk, például azzal, hogy néhány „zöld báró” ugyan errefelé is nagyon jól érzi magát, sokan próbálnak egyre nagyobb erőfeszítésekkel a felszínen maradni, lépést tartani a korral, ám mind többen egyszerűen megrekednek. Nincs már háztáji, nincs kilátás, akarat, s marad a kocsma.

Közben megérkezett az új mozdony. A vonat egyet döccenve elindul, ám a fejemben még mindig a hallottak zakatolnak. Ne felejtsük el, Magyarország egyik legfejlettebb régiójáról van szó!