Vasárnapi szakszervezet

Hogy Magyarországon az emberi méltóság tisztelete ilyen alacsony szinten áll, az szorosan összefügg az érdekvédelem hiányosságaival.

Megelőzendő a gondolatot, hogy netán a hanyatló Kádárt és az oroszokat sírom éppen vissza sunyi rafinériával, hadd nyugtassam meg a kedves olvasót: egészen másról van szó. És – mielőtt bárki azt hinné – nem napjaink egyre szédítőbb iramú technikai fejlődéséről, a fogyó éveinket behálózó masinákról kívánok beszélni.

Nézzünk magunkra és magunkba. Ha ennek nyomán megtörtént a ráébredés, bátran jelentsük ki: először is arról az emberségünket letaglózó bunkóságról kell tárgyalnunk egymással, kedves olvasó, ami eluralkodott-felerősödött-megszületett (a kívánt szó aláhúzandó) köreinkben. Képtelenek vagyunk belátni, hogy beosztottjainkat nem illendő zavarni a szent vasárnapon (legfeljebb ha tényleg ég az a bizonyos sokat emlegetett ház), mint ahogy azt is képtelenek vagyunk belátni, hogy a főnöknek sincs joga ilyenkor zaklatni munkatársait. Inkább tűrünk. Legalább praktikus okokból fogadjuk el a harmadik parancsolatot. Mások pedig engedjék meg nekünk, hogy ezt a kegyelmi huszonnégy órát a családdal, barátainkkal tölthessük. Vagy akivel akarjuk – csak éppen munkával ne.

A második ok az elsőből következik. Hogy Magyarországon – és általában itt, Kelet-Európában – az emberi méltóság tisztelete ilyen alacsony szinten áll, az szorosan összefügg jogaink semmibevétele mellett az érdekvédelem hiányosságaival. Ne kerteljünk: hazánkban 1948 óta de facto nincsenek (legfeljebb bizonyos pillanatokban elvétve akadnak) szakszervezetek. Mázsásra hízott, kamera előtt nagy hangon szónokló szakszervezeti vezetők persze vannak. Demagóg lennék? A munkavállalók körülményeit figyelve – aligha. A munkásállamnak, népi hatalomnak mondott bolsevik rendszer éppen azt számolta fel, amire nap nap után hivatkozott: a dolgozók érdekvédelmét. A demokrácia negyedszázada pedig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a lerongyolt mozgalom feltámadjon. Nem is állt ez különösebben érdekében Gáspár Sándor örököseinek; ők ugyanis a mindenkori hatalommal igyekeztek pariban lenni. A társadalmi különbségek mindeközben állandósultak, ijesztő módon megnőtt a szegény emberek száma, az állásuk elvesztésétől rettegők önkizsákmányolása pedig általánossá vált. (Arról ne is beszéljünk, hogy mindez milyen torzulásokat okoz a társadalom lelkialkatában.)

Tíz évvel ezelőtti Eurobarométer-felmérést olvasok a szakszervezetek hiteltelenné válásáról: akkor a válaszadók kevesebb mint egynegyede (23 százaléka) bízott bennük, míg az Európai Unió tagállamaiban átlagosan ezt jóval meghaladva, 39 százalékon állt a bizalmi index.

Javult volna a helyzet? Aligha. Hiszen miről értesülhettünk azóta? Például annak a vezető szakszervezetisnek az ügyéről, aki egy visegrádi luxusszálloda VIP-lakosztályában pihente ki – a tagság által befizetett pénzen – az érdekvédelem fáradtságait. Jól emlékezhetünk annak a másik „érdekvédőnek” a kijelentésére is, aki minisztériumi állásba menve gúnyosan így kommentálta előrelépését: „Csak nem fogok egész életemben szakszervezeti vezető maradni!”

Térjünk vissza az immár képzelt vasárnapi teraszra. Harangoznak, süt a nap. Ülünk a szépen terített asztalnál. A főnök nem hív minket telefonon. Nem is merészelne ilyesmit tenni. Mert már nem félünk, kinyitottuk a szánkat, elzavartuk Gáspár Sándor örököseit. Alulról építkezve pedig megteremtettük az igazi szakszervezeteket.