Pár hete egy barátomtól kaptam azt a fényképet. Két kisfröccs között nyomta a kezembe egy budai borozóban, és azt tanácsolta, kezdjek majd egyszer valamit vele. Betettem egyből a könyvbe, amelyet olvasok, velem van azóta is. Méricskélem, nézegetem, úgyhogy akkor most próbálok. Kezdeni mármint vele valamit.
A jeruzsálemi Szent Sír-kápolna falából látszik a képen egy részlet. A templom örményekhez tartozó szeglete talán, bár ez mellékes. Bronzbarna építőelemek tagolják a szűk kivágatot, meditatív mintázatot képez rajtuk a megszámlálhatatlan fehér kereszt. Fugaszerűen futnak végig a fotón ezek az arasznyi jelek, amelyeket írástudatlan, meghökkent és kimerült férfiak véshettek a porózus kőzetbe, feltehetően a keresztes hadjáratok idején. Nem business classon jöttek, nem is fapadossal: gyalogosan jutottak el vélhetően a szent városba. Számkivetettek voltak, kalandorok, haramiák. Harcosok, akik kicsorbult fegyvereikkel hagyták névtelen névjegyüket Jeruzsálemben. Karcolt krikszkrakszaik mintha megkövült imák lennének. A megbánás, a fellélegzés, az áhítat fohászai, a létezés örömének analfabéta képversei. Jóval többek premodern szelfiknél. Mindegyik kereszt egy-egy regényes életet rejt. Éppen ebben van a fotó ereje: a szótlan drámát ragadja meg, ahogy gyűlnek és gyűlnek a koponyák sötét hegyére épült szentély kormos falán a tétova vájatok. Mint valami megfejthetetlen jelenléti ív.
A katakombákat juttatja még eszembe ez a kép, ahol a közösség legfontosabbjait volt ugye szokás a vértanúk közelébe temetni. Itt, Jeruzsálemben viszont, ahol az Isten fia vált vértanúvá, nem számít – e szerint a kép szerint –, ki vagy. Az is sokadlagos, mennyit hibáztál, és hogy a templom falára a keresztet épp azzal a pengével vésed, amelyet pár napja ember ellen fordítottál. Bárki legyél, a szent sírhoz odaléphetsz, a bíráskodást Krisztusra bízhatod – gondolom, ahogy sokadjára is megnézem ma este a szóban forgó fotót.
Eszembe jut még róla, hogy most böjti idő van, és hogy a böjt leginkább az önmegtartóztatásról szól. És hogy nem a húsevés meg a jóllakás tilalma ebben a legfontosabb. Azok a felszínét jelentik csak a böjtnek. A böjtben a máshol levés a lényegesebb, a kivonulás, az alázat és az áldozathozatal. Ezek a fiúk, akiknek a keresztjei látszanak a képen, a szent sírig meneteltek, Keresztelő János a pusztába zarándokolt, a legmesszebbre viszont Ábrahám ment: ő egy hegyre kapaszkodott fel, és hajlandó lett volna ott saját fiát áldozni Istennek.
Persze az Isten nem kér tőlünk ekkora áldozatot. Megelégszik azzal is, ha jobban figyelünk ebben a negyven napban. A böjt az aszkézis rítusa, az önmérséklet márpedig megtisztít. Ez az irracionálisnak ható gyakorlat kibillent a kényelmes mindennapokból, hogy az ünnepet készítse bennünk elő. Ahelyett, hogy úgy éreznénk, keretek közé szorít, lehetőségként kellene ezért a böjtre gondolnunk. Esélyként, hogy távolabb kerüljünk a megszokott robottól, közelebb a szent sírhoz. Ha már ott vagyunk, felfedezhetjük a falára karcolt sok tucat keresztet. És észrevehetjük, hogy mindezek másolatok csak, a sír pedig üres. És megsejthetjük a böjt igazi lényegét is, a készületet a feltámadásra.
