„Akármennyire jogos s erőteljes a félelmünk attól, hogy bármely nemzet kulturális sajátosságait, hagyományait előírt, kizárólagos rendszerként átvegyük, akármilyen bizonyságaink vannak is arra, hogy az etnikai és vallási büszkeség könnyen fasizmussá züllik, éberségünk akkor sem halványíthatja el ősi örökségünk iránti szeretetünket és bizalmunkat. Ellenkezőleg, az ilyen érték időtállóságába és átadhatóságába vetett bizalom arra bátorít minket, hogy higgyünk egy olyan világ lehetőségében, amelyben minden hagyomány érvényességének tisztelete egészséges politikai közeg létrejöttéhez és fenntartásához vezet” – mondta beszédében Seamus Heaney ír költő, amikor 1995 decemberében átvette az irodalmi Nobel-díjat.
Mondataival vitatkozni nem tudok, csupán csak hozzátenni annyit: egész költői életműve erre a bizalomra épült. Nincs ez másképpen utolsóként megjelent verseskötetében, a most magyarul is megjelent Élőláncban sem, amely eredetileg 2010-ben látott napvilágot, négy évvel a költő szélütése után, s hárommal a költő halála előtt.
Heaney költészete nem ismeretlen a magyar olvasóknak, műveinek fordítása 1980 óta folyamatos, s e mostani a negyedik könyv, amely tőle magyarul is megjelenik. Fordítói között olyan neveket találunk, mint például Tandori Dezső vagy Géher István, de az Élőlánc magyarra ültetése Ferencz Győzőnek, Gerevich Andrásnak, Imreh Andrásnak, Mesterházi Mónikának és Szilágyi Mihálynak köszönhető, Lesi Zoltán szerkesztésében. A végeredmény a több fordító ellenére is egységes és pontos, hadd ne mondjam, ismét Heaney Nobel-beszédét és azon keresztül Archibald MacLeisht idézve: „Legyen a vers ugyanaz, / Ne igaz.”
S hogy milyen ez a költészet? Leginkább őszinte, szelíd, emlékező és építkező. Olyan napokra való, amikor le tudunk ülni egy kicsit a teraszon, és körbe tudunk nézni, hogy mit is látunk magunk körül; megnézni, mi az, ami már eddig is ott volt, s azon elmélkedni, mi köze ennek az ott-létnek mindahhoz, ami a mi életünkben került oda. („Mindenütt növények / Sarjadnak a sírok közt, / Gyökereiket / A holtak házába / Eresztik” – kezdődik a Füvészkönyv című vers.) Ráadásul, ha mindeközben eszünkbe jut Heaney egyik legismertebb verse, a Digging (Ásás), akkor nem járunk messze attól a miliőtől, amely ebben a kötetben is könnyen felfedezhető; talán egy kicsit lassabb folyással ugyan, de az Élőlánc ugyanazt a folytonosságot képviseli. Ahogy a könyv hátsó borítóján olvasható: „az egyén halandóságán túl az egzisztenciális szolidaritásra, a generációk szívós stafétájára, az élet túlélésére fókuszál”.
Kiemelni e kötetegészből egyes szövegeket nagyon nehéz, számomra olyan, mintha egy csodálatosan zöldellő pázsitból húznánk ki néhány fűszálat; végül mégis álljon itt néhány verscím: Hátsók, Élőlánc, Wood Road, A bálázó, Füvészkönyv, Loughanure, Remeteénekek és „Az ajtó nyitva volt, a ház sötét”.
(Seamus Heaney: Élőlánc. Fiatal Írók Szövetsége és Jelenkor Kiadó, 2016. 118 oldal, 1499 forint.)
