A vadászoknak is van lelkük, nem is akármekkora – állapíthatja meg, aki kezébe veszi Bors Richárd Lélekpatron című, napokban megjelent, vadászrajzokat, karcolatokat rejtő könyvét. Lépkedni az erdő eső áztatta avarszőnyegén, párát fújni hajnali derengésben, gőzölgő teát kortyolgatni a reggeli csendességben, megremegni a tisztásra kilépő öreg szarvasbika láttán, és hallgatni orgonáló, szerelmes énekét – fogalmazza meg erdőhöz tartozását a könyv szerzője.
Olvasom az irodalmi nyelvezetű könyvet a templomi csendben nyújtózó völgyekről, hósivatagos kalandokról, mínuszokban megtett hajtásokról, arról, hogy a békésen szállingózó hó hűvös bölcsőt épít a les ülőkéje alá, majd a tél távozásáról, megbújó fácánokról, figyelő rókákról, megtorpanó kocákról, siheder süldőnépről, nyelvét lógató sutáról, a vadász dilemmáiról, érzéseiről, magányos gondolatairól, s már a negyvenkettedik oldalon járva megállapítom, hogy a szerző még egyetlen vadat sem ejtett el.
Ám ekkor a Vér nélkül című elbeszélésben ennek miértjére is megkapom a választ.
„Sokszor, nagyon sokszor kapom meg ismerősöktől, barátoktól, hogy papírra vetett kis szösszeneteimben egyáltalán nem vagy csak alig-alig lövök valamit. Ennek – mármint hogy kevésszer hallani a puska csendet megtörő durrogását – több oka is van. Az egyik és talán a legfontosabb, hogy a vadászat nem a fegyverek állandó »megnyilvánulásáról«, a vad folytonos leküzdéséről, terítékre hozásáról és mindenáron a »lőni akarok valamit«-ről szól. A vadászat sokkal több ennél.”
Akinek a vadászat csak az előbbieket jelenti, nos, jobb, ha ki sem megy az erdőbe, nem csatangol a napfelkeltében fürdőző mezőn, mert szép lassan, lépésről lépésre kártékonnyá válik. Visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan dolgokat fog tenni, és nemcsak a vadállományban, hanem ami még fontosabb, önnönmagában is – vallja a szerző.
Az év hónapjaira lebontva összesen 56 karcolatot tartalmazó könyv nemcsak erdőre, mezőre viszi olvasóit, megjelenik benne az antikváriumokban vadászati könyvekért szimatoló, gyermekkori pajkosságait, nagyszülei emlékét felidéző ember is.
Bors Richárdot húszéves korában érintette meg a vadászat szelleme, volt vadásztársasági titkár, majd elnök, írt forgatókönyvet, szerkesztett vadászati honlapot, publikált a Nimródban, a közelmúltig Erdőkerülő néven tematikus oldalt szerkesztett a Magyar Nemzetben, 2014 áprilisától a Magyar Vadászlap főszerkesztője. Lélekpatron című könyve a harmadik kötetei sorában. Most közölt írásai az ember és a vadászat szoros kapcsolatáról, a természetben való önzetlen gyönyörködésről, a mértéktartó, megfontolt és felelősségteljes vadászatról szólnak. Elárulom, hogy időnként a puskáját is elsütötte, vadat is ejtett. Ám a lényeg mégsem ez. Ahogy a szerző sokszor megfogalmazza: „Lövési kényszer nem feszít, és ha nem hozunk terítékre semmit, akkor sem szakad le az ég.”
(Bors Richárd: Lélekpatron. Vadászlap Kft., Budapest, 2016. Ára: 2500 forint.)
