Magyar bor: cél a csúcs

Oka van ennek: a bor és a magyarság kapcsolata őrtörténetünk idején köttetett. Bizonyítja ezt a fájdalmasan keveset hangoztatott tény, hogy azon kevés európai nép egyike vagyunk, amelynek saját szava van a borra. Földrészünk népeinek többsége az ógörög onios szóból eredő latin vinum kifejezés valamely változatával nevezi meg e szakrális italt.

A bor szót közel kétezer évvel ezelőtt említik először írásban kínai följegyzések, melyek arról tudósítanak, hogy a hunok és más lovas kultúrák áldozatokat mutattak be Bor-Tengri, vagyis az Újjászületés Istenének hegyén. Isten, bor, áldozat, újjászületés – e jelképrendszer a keresztény rítusban is meghatározó. Nem véletlenül. Őshagyomány ez, mely minden szakralitásban gyökerező műveltség sajátja. A bor nem csupán az alkoholtartalmú italok egyike, hanem titokzatos átalakulás eszenciális hordozója.

A bor a kulturális örökségünk meghatározó része

Emellett azonban a magyar bor kulturális örökségünk meghatározó igazodási pontja, nem mellékesen mezőgazdasági termék is. A magyar bornak tehát nemzetképet, országarculatot kell magába sűrítenie, miközben alkotóinak biztonságos, méltó megélhetést biztosít. Lélek, szellem és test hármasa.

Ám e tudás és annak gyakorlata a kommunizmus barbár évtizedei alatt eltűnt, az üldözött katakomba-kereszténység sorsa lett osztályrésze. Évszázadokon át okiratok, pincekönyvek, szüreti naplók által igazoltan legkiválóbb termőhelyeinken elgazosodtak az ültetvények, a domboldalakra szedett-vedett, innen-onnan összehordott elemekből összetákolt vagy épp a természetből harsány ízléstelenséggel kiordító nyaralók kúsztak fel, a szőlőt pedig a silány minőségű nagyüzemi termeléshez szükséges nagy tengelytávú traktorok kedvéért leparancsolták a hegyek szoknyájára, akár olyan területekre, melyek kukoricának, búzának ugyan jók, de tisztességes bort nem adnak. A megtermelt vékony bort pedig nem átallottak cukorral, savval hamisítani, statisztikai termésátlag-terveket kielégítendő összeöntögetni, más fajtaként palackozni és így, hazug módon forgalomba hozni. Így omlott porba a világ borértő közönsége előtt a magyar bor hírneve, a minőségről, igényességről leszoktatott hazai piac pedig így szokott rá a cukorral, mustsűrítménnyel ízléstelenre uniformizált kombinát-borokra. Kijelenthető, hogy a kommunizmus többet ártott a magyar bor ügyének, mint a szőlő SZDSZ-e, azaz a magyarul gyökértetűként ismert filoxéra.

Fotó: MTI/Vajda János

Ilyen mélységből – hiszen a pince bor nélkül csak gödör – kellett a magyar gazdáknak nekifogni az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején az újjáépítés nagy munkájának. Egyes borvidékek jó rajtot vettek, mások még mindig keresik az utat. Szinte vakrepülés volt ez, hiszen az 1945 előtt létező szerves tudás megkopott, sok helyen eltűnt, az öregek az árnyékvilágba távoztak, a régi dokumentáció jórészt megsemmisült, mert megsemmisítették.

A magyar vincellérek ezért, igen helyesen, deresedő halántékkal sem restelltek afféle kíváncsi mesterlegényként a bortermeléssel kapcsolatos tudás sok évszázados folytonosságát megőrző nyugat-európai országokba alapos tanulmányutakra indulni. Az alázat és a tanulni vágyás meghozta gyümölcsét, a hazai pincékben – ha tőke híján sokszor döcögve is – néhány év alatt a világ élvonalához öles léptekkel felzárkózó borok születtek. A magyar borászok szenvedéllyel kutatták a legjobb hazai parcellákat, keresték, mely dűlőkből mely fajta milyen módon művelve adja a legmagasabb minőségű termést, miként lehet egy-egy palack borral legjobban átadni a termőhely geológiai és mikroklimatikus sajátosságainak eszenciáját.

Mindez emberfeletti munkával, sokszor emésztő fáradsággal járt. Bizony a magyar borászat elmúlt évtizedei több magas hőfokon izzó, pihenést, szabadságot hírből sem ismerő mártírt számlálnak. Mindőjük munkásságából, örökségéből épül tovább a magyar bor ragyogó katedrálisa, utódaik, társaik folytatják, amit ők elkezdtek, és vincelléreink szerte a Kárpát-medencében, Csonka-Magyarországtól Erdélyig, Délvidéktől Felvidékig, Kárpátaljától Dél-Baranyáig, Dél-Zalától Őrvidékig bizonyítják, hogy a jól választott termőhely, a szeretettel művelt szőlő és a valódi magyar gazdaerkölcs és szorgalom együtteséből világszínvonal születik.

A magyar bor ezért világhódításra hivatott

Termőterületeink méretbeli végessége ugyan nem teszi lehetővé, hogy mennyiségben versenyezzünk olyan nagy bortermelő országokkal, mint például Franciaország, hogy a jellemzően kevésbé értékes, uniformizált, technológiai megoldásokkal szédítő nagyságrendben bort gyártó – e kifejezés itt pontos és helyénvaló – Egyesült Államokról, Ausztráliáról, Chiléről, Új-Zélandról és másokról ne is beszéljünk. Ám a csúcsminőség ma még talán elképzelhetetlen távlatokat nyit a magyar bornak. A jellemzően csak Magyarországon – a történelmi, az egész, a teljes Magyarországon, nem csak a megcsonkított országrészben – megtalálható fajták, például a furmint, az olaszrizling, a kékfrankos, a kadarka küldetése, hogy egyediségükkel a világ méltán elismert nagyágyúihoz felzárkózzanak.

Ehhez összefogás, minőség és magyar borkülönlegességek kellenek. Utóbbiak közül egyértelműen kimagaslik a világon egyedülálló, a földgolyón semmi máshoz még csak nem is hasonlítható, e néven először egy 1571-ből származó örökségi okiratban említett tokaji aszú.

E páratlan kincs csak különleges évjáratokban születik a világ első, 1732-ben a híres polihisztor, Bél Mátyás által megalkotott eredetvédelmi rendszerével és dűlőlajstromával büszkélkedő borvidéken, amikor az időjárási tényezők együttállása lehetővé teszi megalkotását. A tőkén termett fürtökből igen csekély a kinyerhető bormennyiség, az aszúkészítés ezért a legköltségesebb eljárás, már csak a legkiválóbb dűlők nehezen, jobbára csak kézi erővel művelhetősége okán is.

A tokaji aszú egyedülálló különlegesség a világon

A tokaji aszú egyedülálló különlegesség a világon, ám pénzbeli elismertsége ma még messze van a lehetségestől és indokolttól. A cél a 200-300 eurós ártartomány – ha ide sikerül betörni, a tokaji aszúk a hasonló árkategóriájú külföldi borkülönlegességek között fogják majd bizonyítani a magyar föld, a magyar géniusz elsőbbségét. Az aszú pedig maga után húzza a többi kiváló magyar bort is.

Mindez nem csak magáról a borról, a borászatról szól. Magyarország megbecsülését, presztízsét is jelentősen javítja, ha remekbeszabott borai nem csak a nemzetközi bormustrákon, hanem a kereskedelemben is a maguk árban is érvényesített kategóriájában versenyeznek – és bizonyítanak. Ez bizalmat épít, megbecsülést eredményez. Erre van nagy szükségünk idehaza egymás között és nemzetközi színtéren egyaránt.