Az egyik oldalon a Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi, a másikon a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó ötös fogat. Később Nyilasi, Ebedli, Pusztai, Szabó, Magyar (ez persze már nem csak csatársor), illetve Tóth András, még mindig Fazekas, Törőcsik, Fekete. Humanitárius okokból se latolgassuk akár Kabát, akár a többi daliás utód bekerülési esélyeit. Az MNO-n is közzétett múltidézéseinkben természetesen sok szó esik a 8-3-ról, amellyel kapcsolatban annyit azért érdemes megjegyezni, hogy a Dózsa 1976. május 15-ei diadala előtt egy évvel és egy nappal, azaz 1975. május 14-én a Fradi még a Kupagyőztesek Európa Kupája fináléjában szerepelt, és úgy jutott be oda, hogy az elődöntő visszavágóján Belgrádban százezer néző előtt emberhátrányban 2-2-re ment a Crvena zvezdával.
Ebből is kitűnik, az akkori rangadók világszínvonalon zajlottak, mindkét csapatban nemzetközi klasszisok kergették a labdát, és őrületbe ellenfeleiket. A Fradi virtuóz jobbszélsője, Szőke Pista például a derbi előtti héten már rémként tűnt fel a rivális kapusa, Szentmihályi számára, korabeli szóbeszéd szerint szegény Miska ilyenkor éjszakákon át nem aludt, napközben pedig gyakran csöngött a telefonja, és ismeretlen jóakarói azzal hívták: a Szőke mostanában különösen sokat gyakorol.
A legendák közé sorolhatjuk Fazekas Kapát is, aki ama bizonyos 8-3-on ötöt vágott az FTC hálójába, amiért a zöldek három évvel később 7-1-gyel álltak nemes bosszút. Mivel a két ősi vetélytárs közti klubváltás nagyjából hazaárulással ért fel, a fradisták kiátkozták Viczkót, aki a 8-3-at követő nyáron szerződött a Megyeri útra, ráadásul a feledhetetlen meccsen éppen Fazekast fogta. Ebedli Zoltánra ellenben nem haragudtak, hiszen őt egy évre valósággal száműzték a Fradiból, és éppen Újpesten lelt menedékre. Igaz, amikor a derbin az ő góljával vezettek 1-0-ra a lilák, már elhangzott néhány nyomdafestéket oldó hang, de ezek hallatán Zoli nem tett egyebet, csak felmutatott az eredményjelzőre.
A kettős rangadók emblematikus figurája volt Törőcsik András, az egyetlen újpesti, akit titokban még a fradisták is szerettek, bár ezt a világért sem árulták volna el. Ha ő táncolni kezdett, menthetetlenül dőltek ki mellőle a „partnerek”. Egy ízben kísérlet történt Törő kifektetésére is, persze nem a pályán, hanem az éjszakában, mert ott azért erre nagyobb esély kínálkozott. A sztori olyannyira nem légből kapott, hogy maga Nyilasi Tibor volt az egyik értelmi szerzője, és erről a Magyar Nemzetnek adott korábbi interjújában így beszélt: „Valóban megesett, hogy megkértük néhány szurkolónkat a törzshelyünkön: a Dózsa-meccs előtti éjszakán köszöntsék már fel párszor Törőt. Jött is egy megnyugtató üzenet, hogy alszik a baba, másnap délelőtt pedig azt a hírt kaptuk, tökéletes sikerrel zárult az akció, valószínűleg a stadionba se fog tudni kijönni az áldozat. Ezért már azon meglepődtünk, hogy Törő a szobrok között melegített, aztán a meccsen parádézott, mindenkit lefutballozott, mi pedig egymást szidtuk: ennyi pénzt elszórni a semmire!”
Nyilasi számára sokkal szívmelengetőbb élmény, amikor 1990 augusztusában edzőként éppen a Megyeri úton debütált, méghozzá feledhetetlen, 5-0-s diadallal, és azon a mérkőzésen mutatkozott be az első osztályban bizonyos Lipcsei Péter is. Újpesten a 2010. szeptemberi 6-0-t tekintik kissé kései, de méltó elégtételnek, legutóbb, tavaly ősszel pedig a Puskás-stadionban 22 ezer néző előtt – ez manapság eszelősen nagy szám, a hajdani kettős rangadón inkább a negatív rekordhoz közelített volna – a Ferencváros kerekedett felül 3-1-re.
Az örök mérleg az FTC felé billen, 96 zöld győzelem és 57 döntetlen mellett 60 lila siker született. Ez bármikor módosulhat, azért viszont legyünk roppant hálásak, hogy legalább már a magyar futballmúlt nem változik.
