„Robi, szerelmem”

Sajnos közhely, hogy a halál nem válogat. Mégis meghökkenünk, amikor arról értesülünk, hogy egy huszonkilenc éves egykori sportoló távozik közülünk gyógyíthatatlan betegség miatt. Mint most a kajakos Tóth Róbert.

Akinél voltak eredményesebb kajakosok a saját korosztályában is, de így is Európa-bajnoki címet szerzett a 23 éven aluliaknál. De nem a pályafutását akarjuk erőn felül méltatni, valószínűleg elsőként ő tiltakozna ellene. Még csak nem is a két éven át tartó küzdelmét a gyilkos korral – illetlenség lenne átlépni az intim szférát. Mégis írni kell róla. Arról, ahogy a felesége, a szintén sportoló, egykori úszó Reményi Diána búcsúzott Tóth Róberttól. A lopott érzelmektől hemzsegő világunkban telis-tele mély és őszinte szeretettel, sőt szerelemmel, irodalmilag is ékes stílusban. Aki elolvassa, nehezen szólal meg utána. Mi sem tesszük. Tisztelettel, együttérzéssel átadjuk a szót Diánának.

„Robi, szerelmem!

Két héttel ezelőtt ezekben a percekben még néztem, ahogy kajakozol. Most pedig már nem élsz.

Leírhatatlan mindaz, amin az elmúlt majdnem két hétben átmentünk. A folyamatos kontroll alatt töltött hónapok után, minden különösebb előjel nélkül, egy felfoghatatlan és őrült végső háború kezdődött. Mégsem tudom azt mondani, hogy a rák győzött le téged. Olyan volt az egész, mintha beláttad volna, hogy csak úgy tudod megállítani ezt a démont a testedben, ha előbb elpusztítod saját magad. Az utolsó percig emberfeletti küzdelem volt, az utolsó leheletedig bivalyerős maradtál. A harcos. Így hívtak az ápolók, az orvosok, mindenki.

Az egyetlen, ami ad némi megnyugvást az az, hogy a minden porcikájában tökéletes tested végre megpihenhet, és a csodaszép lelkecskéddel együtt fellélegezhet egy olyan világban, ahol már nincs betegség és nincs ez a pokoli fájdalom sem, amit át kellett élned.

Sajnálom, hogy az irántad érzett mérhetetlen szerelmem sem volt elég ahhoz, hogy kiszabadítsalak a betegséged börtönéből.”