Az ütő virtuóza gyűlölte azt, amiért imádták

Minden a bokszoló apukával kezdődött: az iráni születésű harmatsúlyú öklöző, Emmanuel Agassi 1948-ban Londonban, majd négy év múlva Helsinkiben is szerencsét próbált az olimpián, de nem váltotta meg a világot. Helsinkiből már csak összepakolni tért haza. Elhatározta, ha fia születik és az ökölvívásnál igazságosabb tenisz felkerül az olimpia programjára, akkor a fia aranyérmes lesz. A jóslat bevált, sőt Andre Agassi túl is teljesítette az elvárásokat.

Wimbledon, 2012. július 4. Andre AGASSI egykori amerikai teniszcsillag és felesége, Steffi GRAF egykori hétszeres wimbledoni bajnok német teniszezõ részt vesz az angol nemzetközi teniszbajnokságon, Wimbledonban. (MTI/EPA/Gerry Penny) Fotó: Gerry Penny

Állítólag az apa született tehetség volt, de a galád pontozók keresztbe tettek neki, kipörgették az irániakat a londoni és a helsinki olimpia ökölvívótornájáról. Emmanuel Agassi megérezte a szabadság illatát Nyugaton, rögvest el is döntötte, hogy szerencsét próbál az Egyesült Államokban. Hamis okmányokkal eljutott New Yorkba, majd kisebb-nagyobb kalandok árán, rövid, nem túl sikeres profibokszkarrierje után Nevadában telepedett le. Itt alapított családot.

1970. április 29-én itt született Andre fia, hogy valóra váltsa az apja álmát. A későbbi teniszlegenda az Open című önéletrajzi könyvében mesélte el: apja már a születése előtt eldöntötte, hogy hivatásos teniszjátékost farag a fiából. Mike Agassi komolyan gondolta: a gyereknek naponta 2500, azaz minden héten 17 500, tehát az év végére egymillió labdát kellett ütnie a ház kertjében kialakított teniszpályán. Az apuka szentül hitt benne, hogy a számok nem hazudnak, aki ilyen lendülettel veti bele a munkába, az előbb-utóbb világelső lesz.

– Gyűlölöm a teniszt tiszta szívemből, és mégis egész délelőtt és délután ütögetek, mert nincs más választásom. Akármennyire is szeretném abbahagyni, nem teszem – emlékezett utóbb Andre a gyerekkori kínokra.

Az otthoni szigor után tizennégy évesen a legendás Nick Bollettieri bradentoni teniszakadémiáján készült, de két év múlva elküldték. Profinak állt, loboncos hajú, fülbevalós, biciklinadrágos, polgárpukkasztó külsejéről mindenki felismerte, de volt más ismertető jele is: a felszálló ágban megütött labdákkal és a pontos alapvonaljátékával sokkolta a mezőnyt. A forradalmár imázsba nem illett bele az „ókonzervatív” wimbledoni hófehér módi, ki is hagyott két füves pályás Grand Slam-versenyt. A sors fintora, hogy később éppen Wimbledonban nyerte az első GS-címét. 1995-ben nőtt be a feje lágya, megszabadult a loboncától, csak a teniszre koncentrált, ki is kötött a világranglista tetején, 1996-ban ő nyerte a férfi egyest az atlantai olimpián, de később sérülések vagy a hollywoodi bulik titokzatos világa és a rosszul sikerült házasság (Brooke Shields) vetették vissza. Másodjára megtalálta a boldogságot az ugyancsak teniszcsillag Steffi Graf mellett.

A 141. helyről visszakapaszkodott a ranglista élére, ő lett az ötödik a tenisztörténelemben, aki mind a négy Grand Slam-tornát megnyerte, összesen nyolc GS-trófeát hódított el. A 2000-es években a sérülések homályosították el az újabb sikereket. Tizennégy éve a US Openen búcsúzott el a közönségtől.

– Harminchat éves vagyok, de úgy kelek fel, mintha kilencvenhat lennék. Hivatásos teniszjátékos vagyok, bár gyűlölöm a teniszt, gyűlölöm sötét és titkos szenvedéllyel, ahogy mindig is – sokkolta önéletrajzi könyve olva­sóit. S hogy mire gondolhatott? Csigolyacsúszással született, az alsó csigolyája kiugrott a helyéről, így kevesebb hely jut a gerincoszlopban futó idegek számára, s azok a legkisebb mozdulatra fájdalmasan összenyomódnak.

Bár imádta a közönség, a teniszen túli életében teljesedett ki. Nem olyan rég a Time magazinnak kifejtette, hogy mióta letette az ütőt, sokkal több célja van, mint bármikor korábban. A ma ötvenéves Andre Agassi a nevét viselő alapítvány révén segít a rászoruló gyerekeknek, és éli a boldog családapák életét.