Örök életre szóló élmény volt 2013. szeptember 23-án, századik születésnapján köszönteni a kaliforniai Belvedere-ben
Tarics Sándort, a földkerekség akkor aktuálisan legidősebb olimpiai bajnokát,
az ünnepségre GOLD36 rendszámú oldtimer Mercedesét saját kezűleg vezető legendát. Sanyi bácsi szimbólum volt és örökre az is marad: a magyar vízilabda életerejének, kreativitásának, zsenialitásának máig ható jelképe, akiből – ezt hittel vallom – sohasem lett volna világszabadalmakkal büszkélkedő építészmérnök, aki sohasem futott volna be szédítő karriert az Egyesült Államokban – elég csak arra gondolni, hogy Andre Agassi volt a telekszomszédja –, ha a tízes-húszas évek fordulóján nem téved le a „Csasziba”, és nem ismerkedik meg ezzel a hungarikumnak számító, kicsiségében is óriás, varázslatos sportággal.
„Minden negyedik magyar olimpiai bajnok vízilabdázó!”
– ez a hihetetlennek, felfoghatatlannak tűnő, mégis igaz kijelentés pedig a sportág másik gigásza, a háromszoros olimpiai bajnok szövetségi kapitány, Kemény Dénes szájából hangzott el ugyanezen az ünnepségen, s hosszú másodpercekig ízlelgetni kellett a mondatot, hiszen a kilenc magyar olimpiai aranyérem 1932-től 2008-ig összesen 104 csapattagot jelent, még ha nyilvánvalóan jelentősek is az átfedések az egymást követő együttesekben.
Az, hogy rendezzünk szavazást minden idők legjobb magyar vízilabdázójáról, nem a spanyolviasz feltalálása, hiszen a FourFourTwo magazin kereken tíz évvel ezelőtt már ugyanezt megvalósította labdarúgóink körében. S annak is már hat éve, hogy e sorok írójának eszébe jutott, miért ne választhatnánk meg a történelem legjobb magyar labdarúgóedzőjét – s meg is választottuk, szakírói szavazatokkal. Egyik voksolás eredménye sem volt elhibázott vagy meglepő; Puskás Ferenc és Guttmann Béla klasszisa kétségbevonhatatlan.
Aligha szorul külön magyarázatra, hogy a futball után miért a vízilabdán a sor, de talán indoklásként annyit még megemlíthetünk, hogy
a labdarúgást leszámítva ez az egyetlen csapatsportág/labdajáték, amelyben olimpiai aranyérmet szerzett Magyarország,
ráadásul jóval többet, mint bármely más ország: minden harmadik pólós olimpiai bajnoki cím magyar!
Van-e még a futballon kívül csapatsportág, amely annyi legendás figurát, korszakos sportembert, világklasszist termelt ki, mint a magyar póló? Németh „Jamesztől” és vitéz Halassy Olivértől Gyarmati „Sután”, Kárpáti „Gyurikán”, Felkai „Rókán”, Csapó „Dudin”, Faragó „Tonón”, Szivós „Lécen” keresztül Benedek Tibiig, Kiss Gergőig, Kásás „Kásáig”, Szécsi „Szecskáig” vagy Varga „Dumiig”. Nem véletlenül szólítom becenevükön az említett extraklasszisokat – csak azokat becézzük, akik eltéphetetlenül a szívünkhöz nőttek, akiknek a neve kitörölhetetlenül beíródott a sportág aranykönyvébe.