Százmilliók helyett ma már egymillióért is lehajolnak a magyar sport vezetői

A magyar sport vezetői most döbbennek rá arra, hogy az állami támogatás mellett nagyobb hatásfokkal kell újra a szponzorok, a gazdasági élet szereplői felé fordulniuk – állítja Pehl Bernadett, aki 2023-ban azért alapított saját céget, hogy a hazai sportéletet szereplőit és az üzleti világból érkező támogatókat összekapcsolja. Pehl Bernadett azt is elmondta, hogy teljes tévedés azt gondolni, hogy a magyar sport száz százalékban képes lenne a piaci alapú működésre. Az egykori sporttelevíziós szakemberrel, főszerkesztővel azonban nemcsak erről, hanem egy lehetséges magyarországi olimpia rendezéséről is beszélgettünk.

Pehl Bernadett szerint a magyar sportnak 3-5 évre van szüksége ahhoz, hogy az üzleti világot sikeresen győzze meg a szponzoráció értelméről Fotó: Katona Vanda

– Ha tízes skálán osztályozni kellene a magyar sport jelenlegi helyzetét, gazdasági kilátásait, hányast adna?
– Négyest

– Ha ugyanezt a kérdést egy évvel ezelőtt teszem fel, mit válaszolt volna?
– Akkor hatost adok.

– Ennyit romlott a helyzet?
– A magyar sport mögött álló gazdasági szereplők egy éve a mostaninál jóval optimistábbak voltak. Azt gondolták, hogy az elmúlt 14-16 évben zajló történetek, a magyar állam által nyújtott sportfinanszírozás folytatódik. Mára rájöttek, hogy ez így nem mehet tovább.

– Korábban több beszélgetésünk alkalmával említette, hogy a magyar sportban dolgozók, a klubvezetők hamarosan felébrednek és rájönnek, hogy szükségük van az üzleti világ támogatására. Csörög már a vekker?
Igen, de ez az ébredés lassan és most zajlik. Hirtelen bukkannak fel, s kérnek segítséget olyan sportvezetők – példának okáért az egyik NB I-es labdarúgócsapatunk főnöke -, akik egy évvel ezelőtt csak nevettek azokon, akik a szponzorációs üzletfejlesztés meghonosításával próbálkoztak. Rajtam is. Mi amúgy egy másik NB I-es csapattal, a Pakssal 2023-ban elkezdtünk dolgozni, de ez a projekt nem lett sikeres, mert nem tudtunk támogatót szállítani, nem tudtuk azt a pályát befutni, amit a Paks és mi is elvártunk magunktól. A vállalatok ugyanis nem látták, hogy a labdarúgással való partnerség milyen üzleti értéket teremthetne számukra. Ez volt az egyik ilyen tapasztalat. 

Pehl Bernadett szerint lassan ébred a magyar sport, mert a vezetők rájöttek, hogy ez így nem mehet tovább - Fotó: Katona Vanda

A másik, hogy a cégek egy része azonnal elutasított, mondván, a magyar sport fürdik az állami pénzekben, mit akarok én. Voltak olyanok, akik megvonták a vállukat, s közölték, hogy ők odaadták a társasági adójukat a magyar sportnak, részükről ezzel lezártnak tekintették a kérdést. Akadtak olyan partnerek, akik szerint túl sok a balhé a magyar sportban. Márpedig ilyen közegbe nem szívesen teszik a pénzüket. 

Nulla közeli állapotban van a szponzorációs üzletkötés itthon. Mondom ezt annak ellenére, hogy három éve ezzel foglalkozom.

Elfogadom, ha néhány sportszervezet felszisszen és azt mondja ez nincs így, de értékalapú, klasszikus szponzorációt nagyon-nagyon kevesen tudnak felmutatni. Sokan hajlamosak elfelejteni, hogy most még ott vannak a tartalékok, de az a pénz, ami mozdítható lenne az iparágban nem igazán jelenik meg. Néhány helyen fellelhető a koncentrált és strukturált marketingkommunikáció, de sajnos nem ez a jellemző. Az azonban mindenképpen jelzésértékű, hogy 15 év után a Gyulai Memorial Atlétikai versenyen megjelent egy szponzor a mi segítségünkkel. Így zajlik az ébredés.

– Ebből a helyzetből hogyan lehet kitörni?
– A mi kis cégünk éves szinten közel 100 millió forintot hozott be a magyar sportba és ezek kizárólag támogatói üzletek voltak. Tudom, hogy a nagy egészhez képest egyesek szemében ez semmi, miközben ennek az összegnek a nagyobb része készpénz és nem bartermegállapodás. Ha innen nézem, ki lehet törni. De a nagy képet tekintve nem vagyok optimista.

– Ön szerint valaha lesz olyan, hogy a magyar sport száz százalékban piaci alapon működik?
– Nem tud ilyen állapot előállni. Mi itt, Közép-Kelet-Európában nem vagyunk abban a helyzetben, mint az Egyesült Államok. 

Magyarországnak kicsi a piaca, így lehetetlenség azt az állapotot megteremteni, amiről sokan vágyakozva szónokolnak.

A magyar sportnak 3-5 év kell ahhoz, hogy nagy számban meg tudja megszólítani az üzleti világ szereplőit. Ez a konklúziója a közelmúlt egyik konferenciájának, amit mi szerveztünk. Az óra elkezdett ketyegni, mostantól kell számolni ezt a 3-5 évet. Tizenhat éven át mindene megvolt a magyar sportnak. Tényleg mindene. Most valami új következik, amelyet egy szóban tudok kifejezni: munka. A magyar sportot nem lehet csak piaci alapon működtetni, de az sem egészséges, hogy csak az állam tartsa el.

– Melyek azok a csapatok, amelyeket szívesen menedzselt, s a történetüket sikernek tartja?
– Az egyik a DVSC-SKYLINE női kézilabdacsapata, ahol 63 különböző támogató, szponzor jelent meg. Ez már a régi időkre emlékeztet. A másik a szombathelyi Falco férfi kosárlabdacsapata. Ma velük tudunk a leghatékonyabban dolgozni Magyarországon. Ugyanakkor eljutottunk oda, hogy túl sok mindent várnak egy olyan típusú szereplőtől, mint amilyen én vagyok. 

Amikor korábban szóba került a szponzoráció kérdése, nem ritkán 50-100 millió forintok repkedtek a levegőben. Ezt várják el tőlem?

Miközben mindig őszintén elmondtam egy-egy NB I-es labdarúgó vagy jégkorongcsapat vezetőjének is, hogy éves szinten 10-20 milliónál többet nem tudok nekik közvetíteni. Korábban erre elnézően mosolyogtak. Ma azt felelik, hogy ők 1 millió forintért is hajlandóak lehajolni. Három éve nem ez volt a válaszuk.

– A TAO-rendszer a magyar sport áldása vagy átka?
– Ki honnan nézi. Mi nem foglalkozunk TAO-val, de összességében még mindig inkább áldás, mint átok. Mert eredetileg nagyon leegyszerűsítve az utánpótlásnevelésre adták, meg arra, hogy a klubok neveljenek ki felnőtt csapatokat, amelyek később sikeresek lesznek. Ha mindenki erre fordította volna, nem lenne itt semmi baj.

 Nagyon kíváncsian várom azt a dokumentumot, amely megmutatja, hogy az elmúlt években valójában mire ment el ez a bőkezű állami támogatás.

A vizsgálatok ebben a kérdésben már zajlanak.

– Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy egy csónakban átevez a túlpartra, beül egy nagy cég igazgatói székébe és megjelenik ön előtt egy másik ember, aki arról akarja meggyőzni, hogy szponzorálja a magyar sportot. Mit válaszolna neki?
– Biztosan azt, hogy elsősorban csapatsportágat támogatnék, de a sor elején nem a labdarúgás lenne.

– Miért nem egy egyéni sportolót?
– Mert velük – bármennyire is meglepő – sokkal több, más típusú a munka és több időt visz el. Egy egyéni sportoló felépítése nem megy egyik napról a másikra. Erre a sziszifuszi munkára nem minden szponzor, támogató hajlandó. Egyfelől nem ez a dolga, ő egy kész termékkel szeretne együtt dolgozni, másfelől nem minden egyéni sportoló alkalmas erre. Meg is értem, mert az egyéni sportolók mögött nincs olyan háttérstáb, amely egy-egy csapat mögött létezik. 

Az egyéni sportolók mögött álló sportági szövetségek biztosan nem foglalkoznak azzal, hogy márkaismertséget hozzanak létre vagy azt növeljék.

Érthető, hiszen rengeteg feladatuk van, több ezer gyerekért felelnek, versenyrendszert üzemeltetnek, a marketinges, a sales munkatárs, a kommunikációs valahol a sor végén van. Ma nem elég, hogy ön, mint sportújságíró tudja, ki nyerte idén a női öttusa-világbajnokságot. Guzi Blanka. De ha itt, ahol most beszélgetünk, odamennénk a szomszéd asztalhoz és megkérnénk az ott ülőket, hogy sorolják fel a 2024-es párizsi olimpián aranyérmes magyar férfi párbajtőrcsapat tagjait, lenne ám csodálkozás. Éppen ez a hétköznapi példa mutatja meg, mennyire nehéz dolga van annak a támogatónak, aki egyéni sportolóból akar márkát építeni. Milák Kristófból csak egy van, korábban Hosszú Katinkából is egy volt. 

– Ki ma a magyar sport legnagyobb hatású személyisége?
– Könnyű lesz a válaszom: Szoboszlai Dominik. 

– Ki a második?
– Sokkal nehezebb a kérdés. Kós Hubertről elég sokat beszélnek ma az üzleti körökben, talán ő lehet az.

Szoboszlai Dominik ma Magyarország legnagyobb hatású sportolója - Fotó: PAUL ELLIS / AFP

Milyen jó lenne, ha Marozsán Fábiánt vagy Fucsovics Mártont is ide lehetne sorolni. Hiszen ők egy, az üzletileg is elismert világsportág, a tenisz képviselői. Ott van Molnár Attila, aki 2025-ben megnyerte a 400 méteres síkfutást a fedettpályás atlétikai Európa-bajnokságon. 

A győzelem után azt mondta, hogy még ezzel a teljesítménnyel sem lesz az év sportolója. Milyen igaza lett!

Nálam Molnár Attila is odaérne ennek a listának a dobogójára.

A magyar olimpiarendezésből kialakulhat egy klassz sztori

– Mennyire lepte meg, hogy október elején Magyarország neve is felbukkant azon a listán, amelyet a Nemzetközi Olimpiai Bizottság adott ki és amelyen a 2036-os nyári olimpia iránt érdeklődő nemzeteket sorolják fel?
– Nyilván nem lepte meg azokat, akik a sportszakmában dolgoznak. 2024-ben erről lehetett olvasni, de az elmúlt két évben nem sokat lehetett hallani róla, így kikopott a köztudatból. Szerintem jelenleg ott a helyünk a listán, az más kérdés, hogy a szűkítés után ott leszünk-e. Tisztában vagyok azzal, hogy a közvéleményt korábban megosztotta ez az ügy, ugyanakkor most roppant izgalmas időszak elé nézünk. 

Ez elsősorban nem sportszakmai dolog, hanem fejlődéstörténet, gazdasági kérdések megoldása, Budapest fejlesztése és az olimpia farvizén kialakulhat egy fenntartható, klassz történet.

De az embereket ebből a folyamatból nem lehet és nem is szabad kihagyni. El kell tudni magyarázni, hogy Magyarországnak és Budapestnek miért lenne jó az olimpia megrendezése.

– Magyarország és Budapest nem gyenge ebben a mezőnyben?
– Nem. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy Magyarország a legkisebb gazdaság ebben a csapatban. Az eddig napvilágra került tervek arról szólnak, hogy társrendezőként meghívást kap Magyarországtól Ausztria, Szlovákia és Portugália. Ez teljesen új helyzetet teremt, ami nemhogy nem gyengítheti, hanem erősítheti a mi pályázatunkat. 

A NOB ugyanis eljutott oda, hogy nem teszi kötelezővé a rendezőnek, hogy a 16 napos olimpia kedvéért építsen egy kajak-szlalom pályát, amely aztán az idők végezetéig ott amortizálódik a házigazda nyakán.

Ebben a kérdésben a NOB megengedőbb lett. A végső döntésig, 2029-ig rengeteg idő van, de nagyon sokat kell dolgozni azért, hogy a magyar emberek ne szitokszóként használják az olimpia szót.

– Ezért is csatlakozott sajtófőnökként a BOM Alapítványhoz, amely a Budapesti Olimpiai Mozgalom működtetője?
– Részben igen. Ez volt az a civil szervezet, amely 2005-ben a magyar sport történetében először beszélt a politikán kívül arról, hogy Magyarország akár olimpiát is rendezhet. 

– A magyar sportról szóló közbeszéd állapota nem túl vidám képet fest. Ön számos nagy magyarországi világesemény szervező bizottságában is dolgozott. Nem zavarja mindaz, amit manapság a magyar sportról hall, olvas?
– Nézze, ott voltam a 2023-as atlétikai-világbajnokságot lebonyolító csapatban. Az idei atlétikai világdöntőt rendező társaságnak is dolgoztam. Korábban a 2022-es budapesti vizes-világbajnokságon is felkértek munkára. Ugye a legfrissebb ügy a szeptember eleji atlétikai világdöntő, amelyről azóta megírták, hogy a fellépők pénzdíját is a magyar állam fizette. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek az események azon túl, hogy visznek, hoznak is. Előbbibe tartozik a sokat vitatott sportolóknak fizetett pénz is, amiről valóban sokat cikkeztek mostanában.

– Nem tiltakozott ez ellen?
– Ön most azt szeretné, hogy én erkölcsi kérdést csináljak ebből? Hogy munkavállalója voltam egy olyan projektnek, ahol ez így történt? Ez egy munkahely volt, ráadásul olyan, ahol a Nemzetközi Atlétikai-szövetség képviselői kemény vezetőkként hajtottak bennünket előre azért, hogy minden tökéletes legyen. Ezért én fizetést kaptam. 

Pehl Bernadett szerint a magyarországi olimpiarendezésből egy jó sztori is kijöhet - Fotó: Katona Vanda

De a szerződéses feltételeket nem mi találtuk ki. Tudja, sokkal jobban zavar, hogy erről még mindig nem lehet nyíltan beszélni ideahaza. 

Helyette kommentekben fröcsögünk egymással a közösségi média különböző felületein. Ennek mi értelme?

Ha ön ott dolgozik, megismeri a rendezési szerződéses feltételeket, feláll, s azt mondja, köszönöm szépen, én itt végeztem?

– Nem hiszem.
– Mint ahogy más sem tette. De azt teljesen elfogadom és megértem, ha ez sok embert zavar. Az őszinteség nagyon hiányzik, s ez vezet oda, hogy így kell beszélni a világ idei egyik legjobban megrendezett sporteseményéről. Ha van valami, amit nagyon sajnálok, akkor ez az. A másik pedig, hogy ezt az eseményt egy tényleg nagy tudású, kiváló szervezőcsapat rendezte meg állami keretek és világos jogszabályi környezetben. Most akkor zavarjuk szét azokat, akik a legjobb tudásukat fektették bele abba, hogy az atlétikai világdöntő vagy az atlétikai-világbajnokság megrendezése sikeres legyen? Aligha hiszem, hogy ez lenne a cél egy olyan országban, amely nyári olimpiát szeretne rendezni.