Sokat vitatkoztunk egymással a Messengeren. Próbáltam mondani neki, hogy a világ megváltozott, az olvasót sem biztos, hogy az érdekli, mint akkor, amikor a Nemzeti Sport (korábban Népsport) egyeduralkodó volt a magyar piacon. Amikor nyugodtan lehetett fél oldal birkózást írni, mert azt több százezren elolvasták. (Miként mindent, ami abban a lapban megjelent.) Szekeres István számára az etalon a Népsport Dávid Sándor vezette egyéni sportág rovata volt, amelyben tényleg megtiszteltetés lehetett dolgozni. Ezt el is hittem neki. Ahol Dávid Sándor volt a főnök, az tényleg ennek a szakmának a csúcsrovata lehetett valamikor.
Mindene volt a birkózás. Novotny Zoltánnal ők ketten voltak azok, akik a mai magyar sportújságíró társadalom legtöbb birkózóversenyén ott lehettek. Nagy csatáknak voltak tanúi. Erre már csak Novotny tud visszaemlékezni, Szekeres István mostantól az égi szőnyegek mellett írja beszámolóit, visszaemlékezéseit, andekdotáit.
Amikor 1970. április 4-én a magyar birkózás legnagyobb alakja, Kozma István súlyos autóbalesetet szenvedett, éppen Szekeres István volt ügyeletes a Népsportban. Ezt írta Szekeres: „Életem első munkája volt, 1970 tavaszán, gyakornokként a Népsportnál. Egy MTI jelentést kellett átdolgoznom, amelyben az állt, hogy Kozma István autóbalesetet szenvedett. Keserű nap volt. Az egész ország felszisszent. Én is mély fájdalmat éreztem s nem álltam meg, hogy a közlemény végére ne írjam oda a magam közösségi gondolatát, azt, hogy reméljük, ez a diadalmas, erős test képes lesz legyőzni a súlyos sebesülést is. Dávid Sándor, a rovatvezető, fejcsóválva nézte a tökéletesnek hitt alkotásomat, és azt mondta: Ezt húzd ki a végéről! Az ilyen remény, sóhajtás, bizakodás nagyon rossz kabala a szakmában. Nem értettem. Még meg is sértődtem egy kicsit, s persze bennhagytam a mondatot. És Kozma Pici néhány nap múlva meghalt. Kollégám, Bőcs Ferenc a válogatott edzéséről érkezett a szerkesztőségbe. Alig tudtuk szavát venni. A halál döbbenetén túl, ahogy nagy sokára kipréselte magából, a többiek gyásza rendítette meg. „Azok a „nagy lovak" – Bajkóra, Kiss Ferire, Csatárira gondolt – ülnek, és úgy bőgnek, mint a gyerekek. Ennél rettenetesebb látvány nincs is. Ugyanazok a nagy lovak, meg Varga, Pércsi, Sillai és a mester, Gurics György volt az, aki a baleset után – minden mást feledve - rohant segíteni. A kórházban nem volt Kozma méreteinek megfelelő ágy, át kellett vinni tehát a sajátját. A Váci utcába a tehertaxi nem hajthatott be, a társak maguk cipelték le a mázsás diófamonstrumot a lépcsőn, azután tovább, végig az utcákon, át az autóig. Magam elé képzeltem őket – és bűntudatot éreztem, én is felelős vagyok ezért az értelmetlen halálért. Heteken át gyötört a gondolat. Mintha csakugyan számított volna valamit az a babonától átkozott egyetlen mondat." (Karfiolfülűek klubja, 1984. Megjelent a Sport könyvkiadó gondozásában.)
