Szekeres Pál: Lehet, hogy akkor is beülnék abba az autóba, ha tudnám, mi vár rám

Amikor Németországban az orvos arról beszélt, hogyan fogják kerekesszékben mozgatni, Szekeres Pál mindenkit kizavart a szobából, és másfél órán át zokogott. Hét hónappal később már Európa-bajnok volt, de még évekre volt szüksége, hogy újra önmaga lehessen. A világ első sportolója, aki olimpián és paralimpián is érmet szerzett, most a Fidesz országgyűlési képviselőjeként kezdett új fejezetet. Szekeres Pál lapunknak a politikusi hozzáállásáról, a megbocsátásról és arról is beszélt, miért lehet, hogy újra beszállna abba az autóba, amelyből kirepülve örökre megváltozott az élete.

Szekeres Pál országgyűlési képviselő, olimpiai bronzérmes, háromszoros paralimpiai bajnok magyar tőr- és kardvívó Fotó: Katona Vanda/Magyar Nemzet

„Palikám, nem is tudtam, hogy maga az a Szekeres Pál!”

– Ön az első a világon, aki olimpián és paralimpián is érmet szerzett. Miért vállalta, hogy politikusként szükségszerűen megosztóbb szerepbe kerül?
– Ez egy nagyon érdekes dolog, mert kívülről nézve egy sikeres sportoló integratív személyiségnek tűnhet. Közben meg ha hárman laknak egy szobában, de csak egyikük utazhat a világbajnokságra, másnap pedig le kell győzniük egymást, az kemény, versengő világ. Valójában a sportban nehéz megélni az integráló erőt, mert nagyon sok az ellenfél, kevés a csapattárs, és még kevesebb a barát. Másfelől a közvélemény rólam elsősorban a sporthíreket olvasta, miközben már 1998-tól hosszú éveken át a közigazgatásban dolgoztam. Volt olyan minisztériumi kollégám, aki egy idő után csodálkozva kérdezte meg: „Palikám, nem is tudtam, hogy maga az a Szekeres Pál, aki vív!” Mások azt hihették, csak díszbojt vagyok a kalap mellett. Pedig az első Orbán-kormány idején sikerült feltennünk a fogyatékossággal élők sportját a költségvetés térképére. A következő kormányok alatt is folytattam a munkát. Amikor Gyurcsány Ferenc lett a miniszterem, elmondtam neki, hogy konzervatív vagyok, és az is maradok. Azt hittem, ezek után elküld, de tovább foglalkoztatott. Később helyettes államtitkárként kiléphettem a kerekesszékem árnyékából: a szakmai képességeim alapján bíztak meg, nem a fogyatékosságomhoz kapcsolódó feladatokkal.

– Családi örökség a konzervatív szemlélet?
– Egy egyszerű igen helyett elmesélek egy történetet. A nagyapám 1934-ben vett Rákospalotán egy házat, amelyben a lakás mellett cukrászda és cukrászműhely is volt. Ezeket később államosították, és az Észak-pesti Vendéglátóipari Vállalat Búzavirág Cukrászdája üzemelt a mi házunkban. Nagyanyám be akarta vinni a telefont a lakásba, és még azt is elvették tőle. Beadta a telefonigénylést az ötvenes években, és tudja mikor kapott telefont? 1989-ben. Addig nem volt telefonunk. Ez azt jelentette, hogy ha mondjuk én diákként nem tudtam hazamenni, hát hazamentem szólni, hogy nem megyek haza… Ez ugye apukám ágának a története: a nagyapám még Nemes Szekeres Pálként írhatta a nevét, ami szintén ment a levesbe. Anyai nagyapám pedig katonatiszt volt a második világháborúban, szóval kicsit osztályidegennek érezhettük magunkat. Én otthon azt hallottam, hogy 1956 forradalom volt, míg az iskolában ellenforradalomról tanítottak. Ezek mély nyomot hagytak bennem.

– Ma már pontosan meg tudja fogalmazni az osztályidegenség érzését, de gyerekfejjel mit tapasztalt ebből?
– Például meg voltam keresztelve, míg az osztálytársaim zöme nem. Egyik nap azt kérdezte a tanár, hogy ki van megkeresztelve, másnap meg azt, hogy ki tanul idegen nyelvet. Mindkétszer szorultam, mert német óvodába jártam, ami száz méterre volt tőlünk. 

Erre azt mondta, hogy a német a fasiszták nyelve. Én úgy tudtam, hogy Goethe-é, de mindegy…

Később rájöttem, hogy aki ezt mondta, annak a családtagjait elhurcolták, és Auschwitzban meghaltak, ami szörnyű. Ugyanakkor én csak egy általános iskola első osztályos kisgyerek voltam, aki németül tanult. Nem biztos, hogy helyénvaló volt ilyet mondania. Egyből éreztem magamon a szúrós tekinteteket: a gyermekközösségek kegyetlenek tudnak lenni. Abba is hagytam a német tanulást emiatt.

Hetes busszal a Los Angeles-i olimpiára

– A vívás egyfajta menedéket is jelentett ebben a világban?
– Apám református iskolába járt, ahol a vívás még tantárgy volt, és amikor ’76-ban én is elkezdtem vívni, attól kezdve igazi csőlátással szinte csak ez érdekelt. Tizenkettő voltam, és Beliczay Sándor lett az edzőm, aki hasonló családi közegből érkezett. Amikor először jött hozzánk látogatóba, kiderült, hogy közös erdélyi rokonaink is vannak. Azt se felejtsük el, hogy a vívás még megmaradt egy konzervatív kis tömbnek, ahol nagyon sok csokornyakkendős, mellényes, öltönyös úriember fordult meg, akik „kezit csókolommal” köszöntek még egy tizenéves kislánynak is. A vívás ilyen szempontból is telitalálat volt számomra.

Szekeres Pál a balesete után sem szakadt el a vívástól Fotó: MW Archívum

– 1983-ban megnyerte a junior magyar bajnokságot, mégsem vitték ki a világbajnokságra. Mennyire érezte igazságtalannak?
– Nagyon. Előtte felnőtt nemzetközi versenyen olimpiai és világbajnokokat vertem meg. Harmadik voltam a juniorranglistán, majd országos bajnok lettem, mégsem neveztek. Akkor szembesültem vele, mennyit számít a hátszél, de nem akarom másokra hárítani a dolgot. Ha akkor nem vagyok olyan bohém, nem halok meg egy-egy szép tusért, hanem célratörőbben vívok, talán első vagy második vagyok a ranglistán, és nincs miről vitatkozni. 

Sose feledem, ahogy Kamuti Jenő kiállt mellettem a vívószövetség elnökségi ülésén, és azt mondta: ha értenek a tőrvíváshoz, meglátják majd, hogy Szekeresből jobb vívó lesz, mint akit helyette neveztek.

Elképesztően sokat jelentett, hogy egy ekkora klasszis fantáziát látott bennem. Belül pedig egy kicsit megkeményedtem. Lehet, hogy jó volt az a pofon.

– Öt évvel később a szöuli olimpián már bronzérmes volt a tőrcsapattal. A kimaradt 1984-es Los Angeles-i olimpia vagy az elszalasztott szöuli döntő fáj jobban?
– Az 1984-es bojkott a mai napig fájó, mert nem volt miatta bocsánatkérés. Tehetetlenül hallgattuk a dumát, hogy rendeznek nekünk helyette egy remek versenyt itthon, mert Los Angelesben veszélyben lennénk. Aztán a tévében néztük az olimpiát, miközben mi a Nemzeti Sportcsarnokban vívtunk. Valaki meg is jegyezte, nem gondolta volna, hogy egyszer a hetes busszal megy a Los Angeles-i olimpiára… A szöuli bronz más volt. Abban az évben, ’88-ban megvertük a világ hat legjobb csapatát egy nemzetközi versenyen. Aztán az aranyérmes szovjetek ellen csak tusaránnyal veszítettük az olimpiai elődöntőben. Szóval nagy siker volt a bronzérem, de maradt benne jócskán hiányérzet is. Ugyanakkor huszonnégy évesen a világ másik feléről hazaérve megtapasztaltam, hogy az olimpiai érem életem végéig elkísér majd.

„Én azt mondtam: megbocsátok, de nem felejtek”

– Aztán 1991-ben, egy németországi versenyről hazafelé minden megváltozott. Emlékszik, hogy szólt a sofőrnek, lassítson?
– Többször is szóltam. Olyan gyorsan ment, hogy a kanyarokban megemelkedett a kisbusz kereke. Aztán félreértett egy közlekedési helyzetet, kapkodni kezdte a kormányt, és felborultunk. Kirepültem, már kifelé menet eltört a gerincem. 

Egy orvos később úgy magyarázta, ha nem vagyok sportoló, akár kettészakadhatott volna a testem. Akkor ma egy emlékverseny lennék.

Ami utána történt, kívülről nézve szinte hollywoodi történet, de belülről iszonyatos küzdelem volt.

– Keresztény neveltetést kapott, amelynek a megbocsátás fontos tanítása. De meg lehet-e bocsátani annak az embernek, aki mindezt okozta?
– Én azt mondtam: megbocsátok, de nem felejtek. Azt megbocsátottam neki, hogy felborította a buszt. Nem szándékosan tette, ő maga is meghalhatott volna. De azt, ahogyan utána viselkedett, az emberi gesztusok hiányát sokkal nehezebb volt feldolgozni. A másik autó vezetőjére próbálta hárítani a felelősséget, tőlem pedig soha nem kért bocsánatot. Pedig ha véletlenül rálépünk valaki lábára, még akkor is ösztönösen elnézést kérünk. Ha én valakinek csak a karját töröm el egy balesetben, nem a gerincét, ott ülök a kórházban, megkérdezem, hogy van, és bocsánatot kérek.

– Mikor tudatosult önben, hogy többé nem fog járni?
– Amikor a kórházból átszállítottak a rehabilitációs központba. Bejött az orvos, és elkezdte magyarázni, hogyan fognak kerekesszékben mozgatni. Akkor kitört belőlem egy hatalmas sírógörcs. Mindenkit kizavartam. Egy-másfél órán át egyedül birkóztam a fájdalmammal. Aztán lassan eljutottam odáig, hogy azt mondjam: jó, megpróbálom. Körülöttem emberek éltek kerekesszékben, jöttek-mentek, tették a dolgukat. Adtam magamnak egy évet, nézzük meg, mire jutok.

– Mibe tudott kapaszkodni?
– A német rehabilitációs központ mindennapi rendjébe, és abba, amit ott láttam. Az ottani srácok kosaraztak, csajoztak, buliztak, engem is hívtak. Nagyon erős lett bennem az élni akarás. A kórházi ágyam valóságos zarándokhely lett: még Ausztráliából is jöttek vívók. Szabó Bencéék a budapesti világbajnokság után beültek az autóba, és kijöttek hozzám. Nem is gondoltam, hogy ilyen fontos vagyok nekik. Eleinte miattuk akartam jobban lenni. Hogy amikor jönnek, tudjak mosolyogni, ki tudjunk menni beszélgetni, meginni egy pohár bort.

„Visszavettem a vívóruhámat, és vívtam tovább”

– Beliczay Sándorral a kezdetektől a visszavonulásáig együtt dolgozott. Tehát a baleset előtt és utána is. Nem lehetett könnyű az átállás.
– Őt is nagyon megviselték a történtek. A feleségének kellett lelket öntenie belé: nehogy már ő omoljon össze, amikor a tanítványának van szüksége rá! Egy ilyen balesetet a család, az edző, a barátok is elszenvednek. Volt, amikor nekem kellett megtennem az első lépést, mert láttam, hogy nem tudják, hogyan viselkedjenek velem. Kicsit olyan ez, mint amikor egy delfin vagy egy bálna megsérül, és a többiek tartják, hogy ne süllyedjen el. Engem így tartott a felszínen a környezetem. Aztán egyszer csak én is újra elég erős lettem ahhoz, hogy másoknak segítsek.

– A vívásban könnyebb volt újrakezdeni, mint az életben?
– Sokkal. Visszavettem a vívóruhámat, és vívtam tovább. A kézmozdulatok és a rutin megmaradtak. Csak azt kellett megszoknom, hogy amikor támadnak, nem tudok hátralépni. Ezt nagyjából egy év alatt megszoktam. A kerekesszékes életet megszokni sokkal tovább tartott. A Testnevelési Főiskolán az államvizsga előtt álltam, de a korábbi elképzeléseim – külföldi edzősködés, étteremnyitás – egyik napról a másikra elérhetetlennek tűntek. Nagyjából öt évbe telt, mire újra önmagam, újra Szekeres Pali tudtam lenni.

Szekeres Pál a politikában is önazonos maradna, hű a nemzetközi Fair Play-díjhoz Fotó: Katona Vanda/Magyar Nemzet

– Mégis alig hét hónappal a baleset után már Európa-bajnok lett parasportolóként. Hogyan?
– Én magam is meglepődtem. Előtte a németekkel edzőtáboroztam, és alig nyertem asszót egy hét alatt. Megint beálltam a sor végére. Megint én voltam a Szekeres Pali Zuglóból, akinek nem ismerték a nevét. Figyeltem, tanultam, és az Európa-bajnokságon veretlenül jutottam tovább a csoportból. Jött a belga sportvezető, kérdezte, hogyan ment. Csak annyit mutattam, hogy öt. Vigasztalni kezdett, ne búsuljak, legközelebb jobb lesz. Mondom: öt győzelem! Teljesen másképp vívtam, mint a többiek. A speciális vívótávolság beállításáról például fogalmam sem volt. Nekem mindegy volt, milyen messziről vívunk. A rutinom és a kezem gyorsasága volt az előnyöm.

– 1992-ben Barcelonában ért fel a csúcsra, de nem az olimpián, hanem már a paralimpián szerzett aranyérmet. Kárpótolta?
– Óriási elégtétel volt. Ennél többet mozgássérült vívóként nem érhettem el. A vívással kapcsolatban nincs hiányérzetem. Később Atlantában még két paralimpiai arany következett. De attól, hogy jöttek a sporteredmények, az élet többi része nem lett egyik napról a másikra könnyű.

„Ez az én keresztem, cipelem és szemmel láthatólag bírom”

– Van egy jelenet a rehabilitációból, amelyet sokszor felidézett: egy német kerekesszékes srác, aki elhajt a Porschéjában, a barátnőjével. Miért égett ennyire az emlékezetébe?
– Mert addig azt néztem, mit nem tudok többé megcsinálni. Aztán láttam egy jó kiállású srácot, aki fantasztikusan kosarazott, élvezte a játékot. Megjelent a nagyon csinos barátnője, együtt kimentek, beszálltak a Porschéjába, és elhajtottak. Azt gondoltam: ennek a csávónak van önbizalma, gyönyörű barátnője, jó autója, és láthatóan jól érzi magát a bőrében. Nem áltatja magát, hanem tényleg jól él. Akkor értettem meg, hogy ebbe az új életbe nekem is bele kell laknom magam.

– Igen aktív életbe kezdett. Ez gyógyterápia is volt? A munka tartotta életben?
– Éveken át pereskedtem, hogy kapjak valamifajta kártérítést, ami végül hétmillió forint lett. Sokat gondolkodtam rajta, hogy ha Amerikában történt volna balesetem, és ott mondjuk hétmillió dollárt kapok, akkor lehet, hogy nem lettem volna rászorítva, hogy dolgozzak. Nem tudom, van-e ilyen elrendeltetés, de sok minden úgy alakult, amiért hálás lehetek. 

Egy ember életében számos nagy pofon van, és ha a balesetemet nézzük, akkor ahhoz képest minden más csak szúnyogcsípés volt.

De közben olyan dolgokat katalizált, olyan lelkierőt gyújtott bennem, amivel azelőtt nem rendelkeztem.

– Ha visszamehetne 1991-be, újra beszállna ugyanabba az autóba?
– Tudja, mennyi minden történt velem azóta? Ott van a feleségem, a három gyermekem, a barátaim, a sportolói és a szakmai sikereim. A pillanat, amikor bevonulok Anikóval az esküvőnkre, és látom a szüleink, nagyszüleink, barátaink csillogó szemét. Amikor megszületik az első gyermekem. Aztán az ikrek. Amikor egy közgyűlés szinte egyhangúlag elnöknek választ. Ha nekem most ezeket mind kockáztatnom kellene azzal, hogy azt mondják „figyelj, ne ülj be abba az autóba, és más életed lesz”, nem tudom, hogy nem ülnék-e be mégis újra. Mert ki tudja, lehet, hogy a baleset nélkül ma egészen más ember lennék. Talán felkenődöm egy fára huszonévesen egy Porschéval, vagy magányosan megkeseredem a reflektorfényből kiszorulva. De annyi szép dolog történt velem, ami elhalványítja a balesetet. Ez az én sorsom, az én keresztem. Cipelem, és szemmel láthatólag bírom.

Szekeres Pál Született: 1964. szeptember 22., Budapest Sportág: vívás – tőr, kard Olimpiai bronzérmes – 1988, Szöul, férfi tőrcsapat Világbajnoki bronzérmes – 1987, Lausanne, férfi tőrcsapat Háromszoros paralimpiai bajnok – 1992, Barcelona, tőr – 1996, Atlanta, tőr – 1996, Atlanta, kard Háromszoros paralimpiai bronzérmes – 2000, Sydney, tőr, – 2004, Athén, kard – 2008, Peking, tőr Világbajnok kerekesszékes vívásban – 1994 Négyszeres Európa-bajnok kerekesszékes vívásban 1991 és 2003 között Nemzetközi Fair Play-díjas – 2012 Edzői Horváth Mária – nevelőedző Beliczay Sándor – 1976-tól 2012-ig tőredző Batizi Sándor – 1991-től 2012-ig kardedző