Ne feledjük, 1940 és 1945 között a magyar királyi honvédség állományába kerülve kb. 1,1 millió ember fogott fegyvert, akik közül harcban kb. 320.000 fő esett el, fogságba szintén több százezren kerültek, akik közül sokan soha nem tértek haza. Sokan vezettek naplót, írtak emlékiratot, viszont a névtelen tömeg, aki minderre nem vette rá magát, örökre magával (vitte) viszi élményeit a sírba.
A társadalom legkülönbözőbb rétegeit azonban inkább befolyásolta a sok névtelen hős otthon elmondott története, mint egy-két nagyszabású második világháborús monográfia. A háborúból haza térő honvédek elbeszélésein keresztül a helyi közösségeikben kialakult egy közvélekedés a háborúról, mikor még a történészek hozzá sem fogtak a levéltári kutatásokhoz. Az igaz, hogy magyar viszonylatban is számos történeti tárgyú munka látott napvilágot e korszakról, azonban vannak olyan területek, melyek alig ismertek, ilyen a háború kollektív emlékezetének feltárása. Az idős emberek bölcsessége komoly élettapasztalat eredménye, nyoma sincs szenvedélyesen naiv, utópikusnak hangzó fiatalos gondolatoknak, csupán a letisztult, számtalanszor átgondolt, fejben újra írt emlékek elevenednek meg, melyek most már jól megragadható, érthető mondanivalóval, levont következtetésekkel rendelkeznek. Ebből lesz a jövő generációinak szánt „jó tanács”, így alakulhat ki az ifjúság pozitív életszemlélete, ez határozza meg a jövőképet, de nevezhetjük a kollektív nemzeti emlékezet részének is.
A mi frontélményben részesült nagyapáinkat amerikai sorstársaikkal ellentétben nem láttuk monumentális második világháborús játékfilmek bevezető részeiben emlékezni. A magyar fiatal emiatt kevésbé részesül abban az élményben, miszerint éljek kicsit visszafogottabban, gondolkodjak pozitívabban a világról, mert lám mit éltek át nagyapáink és hogyan viselkedtek nehéz helyzetekben, ami szinte mindennél nehezebb volt, mint ami ma ér minket, hiszen élet és halál története volt a fronton, háború volt (nem beszélve a háború polgári áldozatairól: holocaust, szovjet megszállás, Maniu gárdák stb.).
A 2010-ben elkezdett „Kereszthegy” című dokumentumfilmünk úgy próbál emléket állítani az egyszerű magyar katona helytállásának, hogy megszólaltatja őket, azt a keveset, akik még élnek. A filmben közreműködik a Kossuth-díjas Berecz András is, katonadalokat rekonstruáltunk a művésszel. A rövid verzió 2011 őszén bejutott a film.dok dokumentumfilm fesztiválra és a lakiteleki szemlére is.
Miközben az amerikai és japán háborús veteránok már 1970-ben közösen dobáltak virágcsokrokat a Csendes-óceán fenekére leszállt hajók fedélzetein nyugvó bajtársaik emlékére, elősegítve a megbékélést. Vagy ott az a francia veterán, aki minden ünnepnap díszegyenruhájában pózolva vett részt közösségével együtt a fontos eseményeken, közmegbecsülésnek örvendve, ezzel szemben a magyar királyi honvéd katonatiszt talicskázott Recsken. Amíg az amerikai katonát pszichológus vizsgálta, hogy az túltegye magát háborús traumáin, addig a magyar katona magába fojtotta emlékeit és nem éppen pszichológus, s nem egyszerű beszélgetős módszerekkel a fejéhez vágta, hogy: ki küldött a Donhoz te Horthysta? Nem beszélve az erdélyi magyar veteránról, akinél még 1980-ban is házkutatást végeztek, hogy hová rejtette el a kitüntetéseit, mert véletlenül alkoholos állapotban beszélt róluk a kocsmában, mivel ugye Ceausescu sem a magyar királyi honvédség kitüntetéseit hordta uniformisán.
A tordai csata véráztatta Aranyos folyójának az északi parti magaslatáról, ahol a honvédek utolsó pillanatig állták a szovjet-román csapatok rohamait, a román, és magyar veteránok nem sok szál virágot dobáltak a folyóba, kezet fogva egymással.
Mielőtt mindenki ezt olvasva felháborodna a problémán, ne fogjon neki hibáztatni ezért senkit, hiszen ez egy komplex kérdés. Nincsenek egyszerű fekete-fehér magyarázatok rá, hibáztatható személyek, ehelyett az utolsó utáni pillanatban, ha még mindig él és egészségnek örvend a háborúban katonaként részt vett nagypapa, szomszéd bácsi, kérdezze ki egy diktafonnal annak második világháborús katona élményeit és küldje el nekünk!
Hasonlóan a személyi hagyatékként maradt naplókat, fotókat is őrizzék meg a családok, és ha tehetik, bocsássák rendelkezésünkre a célunk egy adatbázis létrehozása.
Hogy e történetek mennyire „igazak”, helytelen feltenni a kérdést, nem ebben van a lényeg, hanem a mondanivalójukban, ez egy sajátos kép, egy látószög és ez az, ami érdekes. Ne tegyük fel a kérdést, hogy, na de nagypapa ez nem így volt? Annak oka van, hogy ő úgy meséli, ez az ő története és sosem „hazudik”.
És ez csak a második világháború volt, szívesen várjuk más témában is leveleiket, olyan személyek élettörténetét bemutatva, akiknek mondanivalójuk van a jövő számára.
Milyen a kárpát-medencei magyarság kollektív emlékezete az elmúlt évtizedekre visszavetítve? Ez itt a kérdés. Svédországban egy televíziós műsorban 10 év alatt 80.000 ember szólalt meg a kérdésben. Ebből sok mindenre rájött a tudományos élet, és az átlag ember is olyan információkhoz juthatott, amiket korábban nem ismerhetett.
