„A vizek vándorai voltak. Fáradhatatlanul járták ősidők óta ladikjukkal, szerszámaikkal a közeli és messzi vizeket, hogy kilessék, hova rejti kincsét a Duna. A medersodrában hordja magával a víz az aranyszemeket a kaviccsal, homokkal együtt. Enyhe kanyarulatokban, zátonyok partja mellett megcsendesül a víz. Itt ülepszik le az arany... a kaviccsal, vörös gránithomokkal együtt. A Duna mindjárt féltve be is takarja iszappal, hordalékkal. Innen kell kimosnia, kitisztítania az aranyásznak."
Timaffy László, a Szigetköz egyik legnagyobb néprajzkutatója és krónikása így ír arról a fáradhatatlan munkáról, amelyet több mint harminc éve maga Szabó János is űz. Azt gondolhatnánk, hogy ez a mesterség a huszonegyedik században már nemhogy idejétmúlt, hanem ki is halt. Szabó János az ellenkezőjét bizonyítja. A mesterséget a 80-as években tanulta ki egyrészt az aranymosás szakértőjének, N. László Endre néprajzkutató közreműködésével, de a környékbeli öregektől is volt mit elsajátítania.
Ma már részben modernizált eszközökkel, de mégis hagyományos módon folyik a munka a keze alatt. Szabó János jó példa arra, hogy életben lehet tartani ősi, népi világunk ilyen távolinak hitt hagyományát is. A szabályozás az aranymosó szerint nagyban befolyásolta a mesterség jövőjét is. Aranymosó dinasztiák helyett csupán néhány lelkes, és a szó pozitív értelmében megszállott vízi ember űzi e mesterséget. Mint a gönyűi aranymosó elmondta, inkább ketten, mint hárman, de talán jobb is így, mert háromnak már lehet nem jutna annyi part.
Szabó Jánost két alkalommal is felkerestük, mert a Duna-parti munka mellett kíváncsiak voltunk arra is, hogy válik a sár igazi arannyá. Mintavétel után beindítottuk a mosópadokat, az parton nyert anyaggal tarsolyunkban pedig Gönyűn fogtunk neki – alkimista varázslat helyett – az alapos munkának. Az aranymosás fortélyai is kiderülnek videónkból:
János szerint mindent meg lehet tanulni, erre ő az élő példa, hiszen őt is „kitanították”. Ma már maga készíti a gépeit, és ahogy a videónkból is kiderült, nagy rutinnal forgatja a sáraranyat, amelynek a gyümölcse évente 50-60 gramm arany is lehet. János hangsúlyozza, ma már nem lehet ebből megélni, volt, aki megpróbálta, de nem járt sikerrel.
– Alapjában véve ketten-hárman csináljuk komolyabban, inkább ketten, mint hárman. Össze nem vesznénk rajta, de kisebb lenne a rög, kevesebb lenne a munka. Végtére is ez egy nagyon jó elfoglaltság, egészséges, rengeteget lehet spórolni egy konditeremnek a bérletén, nem kell megvásárolni és az ember mégse tunyul el. Végül is, ha kijön valaki és meg akarja tanulni, akkor legjobban úgy van, hogy megkérdez alapokat, akkor megmondom a választ, és mindig azt kell nézni, hogy én miként dolgozom. Sokan abból indulnak ki, hogy úgyse azt mondom, ami a valóság, pedig miért mondanék mást?
János elmondta, az aranymosást nem az interneten, hanem a Duna partján kell megtanulni s elsajátítani. Egy aranyröggel a zsebemben, de még anélkül is azt mondanám, hogy teljesen igaza van. A XXI. században az aranymosás és az a munka, amit János mível, sokkal több egy letűnt mesterségnél, éppen ezért tiszteletreméltó az ő akarata, kitartása. János fáradhatatlan, de ebben megleli a boldogságát is. Hamarosan újra csónakba száll, és új föveny után néz.
