Az uránérc nemzeti kincs, még szükség lehet rá

Békés Sándorral a bányászat múltjáról és a reménnyel kecsegtető szívdobbanásokról is beszélgettünk.

– Mit tart a magyar uránbányászat origójának? Mi, magyarok, minek/kinek köszönhetjük ezt az iparágat, vagy szakmát?
– Az urán az atombombának köszönheti felértékelődését, vagy ha úgy tetszik, karrierjét. Ez egyértelmű. A mecseki uránbányászat pedig a hidegháborúnak. A fegyverkezési verseny maga alá gyűrte a gazdaságossági kérdéseket. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió mindent megtett a maga befolyási övezetében az uránlelőhelyek felkutatása, illetve a fellelt uránérc kitermelése érdekében. Nem számítottak a költségek. Magyarországon több helyen is folyt az 1950-es években uránkutatás, a Mecsek mellett például a Balaton-felvidéken, az Alpokalján és az Északi-középhegységben. De végül is a mecseki ércelőfordulást találták kitermelésre alkalmasnak. A mecseki ércelőfordulás üledék típusú. Nagyon leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy a nyugat-mecseki homokkőben szennyeződésszerűen van jelen az urán. Nehéz és költséges a kitermelése. A világ uránbányáinak túlnyomó többsége sokkal jobb adottságú volt. A szovjet övezetben a bolgár, az NDK-beli és a cseh bányák is felülmúlták a mecseki bányákat az érc mennyisége és kedvezőbb elérhetősége tekintetében. Ha szempont lett volna a gazdaságosság, aligha került volna sor a mecseki bányák megnyitására.

– Többször elhangzik, hogy titokzatosság övezi a mecseki uránbányászatot – miért? A kötetben erre a kérdésre hogyan próbált felelni? Egyáltalán lehet pontos választ adni?
– A katonai célú termelést mindig és mindenütt titkolózás övezi. Az uránt, az atombombagyártást különösképpen. Ráadásul a szovjet gyakorlatot az élet szinte minden területén titkok övezték. A magyarországi uránbányászat történetében három „titokkorszakot” különíthetünk el. Az első korszakot a földtani kutatások céljának titkosítása jellemezte. A kutatófúrások fedőneve Bauxitkutató expedíció volt.

A pécsi bányák építésének, illetve fokozatos üzembe helyezésének első időszakában aztán a bányák jellegének, céljának titkosítására, illetve tagadására került sor. 1955-ben Bauxitbánya Vállalat néven alakult meg a pécsi cég. Végül a termelési adatok (mennyiség, minőség, költségek) titkosítása volt a jellemző, mely gyakorlatilag a rendszerváltásig érvényben maradt. Titkosak voltak továbbá a dolgozók egészségi állapotával kapcsolatos vizsgálati anyagok, különös tekintettel a sugárveszélyre, a rákos megbetegedésekre. Ezek a titkok, illetve tilalmak az 1980-as évektől kezdődően folyamatosan oldódtak, a rendszerváltást követően pedig teljesen meg is szűntek. Olyannyira, hogy a mecseki uránbányászat jövőjét sokan a külföldi privatizációban látták. Az írekkel például konkrét tárgyalások is folytak, mint ahogy mostanság az ausztrálok kutatják a mélység titkait. Az interjúk során ma már mindenki nyíltan és felszabadultan beszélt mindenről, amit megélt, amire rálátása volt. A mérnökök, a különböző szintű vezetők az urántermelés mennyiségi és minőségi adatairól, valamit költségvonzatairól is teljes körű tájékoztatást adtak.

– Az indulás után mennyire vált a társadalom előtt elfogadottá, megbecsültté ez a szakma? Számomra például rendkívül értékesek azok a könyvben közölt fotók, melyek egy élő, aktív és hasznos csoportként mutatják be a bányászokat és családjaikat.
– A társadalom, beleértve Pécs lakosságát is, kevés tényt tudott a mecseki uránbányászattal kapcsolatban. Volt egy általánosan elterjedt téveszme, miszerint ez a világ egyik legjobb lelőhelye, és ha az oroszok nem vinnék el a mecseki uránt, akkor Magyarország a Kánaán lehetne. Ez természetesen teljesen megalapozatlan vélekedés volt. Éppen ellenkezőleg: az oroszok irreális árat fizettek a mecseki uránért, melynek a kitermelése rendkívül költséges volt, ámde nekik a fegyverkezési verseny tébolyában mindenképpen kellett. A másik vélekedés, mely ugyancsak széles körben elterjedt volt, már igaznak bizonyult. Nevezetesen az, hogy az uránbányászok a magyarországi viszonyok között rendkívül jól keresnek. A bányászok általában jól kerestek, de az uránbányászok a szénbányászok jó keresetének a kétszeresét is hazavihették. És ez nagy vonzerő volt. A fénykorban (körülbelül 1970-tól 1985-ig) 7-8 ezer ember dolgozott az akkor már Mecseki Ércbányászati Vállalatnak nevezett cégnél. Az ország minden részéről érkeztek azok a vállalkozó szellemű férfiak, akik ki akartak törni a szegénységből, avagy a tsz-ek elől menekültek. Különösen sokan érkeztek az Alföldről. Jó kereset, két éven belüli lakásjuttatás. Ez már-már ellenállhatatlan vonzerő volt.

– Mit tart a magyar uránbányászat legnagyobb sikerének?
– A mecseki uránbányászat 1970–1985 között élte fénykorát. Ebben az időszakban látványos volt a műszaki fejlődés, sikereket ért el az egészségvédelem, megszilárdultak az üzemi közösségek. Pécs „amerikai” típusú és léptékű fejlődést ért meg. Évente 1200-1500 új lakás épült, iskolákkal, óvodákkal, szórakozóhelyekkel. Felépült Uránváros (jellemző módon hivatalosan sokáig Újmecsekaljának nevezték), majd Pécs-Kertváros, mely egy 60 ezer fős lakótelep. Az új bányaüzemek (a IV-es és V-ös üzem) a magyar bányászat legkorszerűbb üzemei voltak. Műszaki-tudományos szempontból is sokat adott az uránbányászat a magyar bányászati kultúrának, mert járatlan utakon járt. Az V-ös bányaüzem például 1500 méter mélyre hatolt. Ilyen mélységben korábban még soha, sehol nem járt magyar bányász.

– A megkérdezett egykori dolgozókban mi a közös a szakmai szempontból vett „szomorú jelenen” túl? Mennyire szomorú ön szerint ez a jelen a bányászok számára?
– A bányászok általában, és ezen belül az uránbányászok is, példamutató módon szerették-szeretik a szakmájukat. Nagy az összetartás ma is. A Bányásznap nagy ünnep, pedig már nincs is bánya. A bányászegyenruha most is díszöltözet. Nem a bányák bezárását, hanem annak a módját kritizálja a többség. A föld mélye még legalább kétszer annyi uránércet rejt, mint amennyit kitermeltek. Ez nemzeti kincs. Egyszer még szükség lehet rá. A szakmának az a fájdalma, hogy totális pusztítás történt, nem hagyták meg azokat a műszaki, létesítményi „kiskapukat”, melyeken át vissza lehetne térni, ha a szükség úgy hozza.

–  Mit tanulhatunk ma a bányászoktól?
– Az interjúk, s ezáltal a könyvem „üzenetei” egyértelműek. Csak munka által javíthatunk a sorsunkon. A jobb élet ugyanakkor sokszor megköveteli a lakhelyváltoztatást, a mobilitást. Ámde folyamatos tanulás nélkül nincs eredményes munka. Az uránbányában valamilyen szinten mindig, mindenki tanult. Végül, de nem utolsó sorban: a bányamunka nap mint nap megadta a jól végzett munka örömét, márpedig sikerélmény nélkül nehéz élni.

– Az utóbbi években többször felrebbent a hír, hogy újraindul a bányászat. A kötet címe is reményt sejtet. Az egykori bányászok, vezetők hogyan vélekednek erről?
– A Mecsek mélyén óriási mennyiségű feketeszén és jelentős mennyiségű uránérc van. Általános a bányászok – különösképpen a bányamérnökök – azon véleménye, hogy a változó világban erre még szükség lehet. Természetesen a jövő bányája – akár urán-, akár szénbányáról van szó – már nem olyan lesz, mint amilyeneket bezártak. Kevesebb ember, több gép, kisebb környezeti terhelés. Konkrétan az uránbányászat jövőjéről az a szakmai vélemény, hogy azt a paksi atomerőművel összefüggésben érdemes vizsgálni. És ami konkrét és közeli lehetőség: a radioaktív hulladékok tárolása. Az egykorvolt V-ös bányaüzem kőzetviszonyai tökéletesen megfelelnek az ezzel kapcsolatos elvárásoknak. Zajlik is a kutatás, az előkészítés.

– Ön szerint mit adhatna hazánknak az újraindulás?
– Európa számos országának égető gondja az energiahiány, illetve az energiafüggőség. A rendelkezésre álló lehetőségek korszerű, hatékony és környezetbarát kitermelése tehát megkerülhetetlen kérdés. Pécs számára különösen fontos lenne jelentős tömegeket foglalkoztató nagyüzemek létesítése, a város megtartóereje ugyanis megtört, lakossága csökken. Ahogy az egyes emberek, úgy a városok is csak a munka révén nőhetnek önmaguk fölé

A SZEMbeszéd korábbi cikkei itt olvashatók.