Az Óhegy park története azonban nem 1975-ben kezdődött, múltját megismerve hamar rájöttem, miért olyan fontos ez a terület a X. kerületieknek. Az Óhegy mindig is szimbolikus helyszíne volt Kőbányának, hiszen nemcsak kultúrát, hanem megélhetést is kínált a helyiek számára.
Csáki Tamás, Budapest Főváros Levéltárának munkatársa tárja elénk a több évszázados dokumentumokat. A terv- és térképtár vezetőjének közreműködésével elsőként a jelenlegi Óhegy park területét azonosítjuk, így néhány szempillantás alatt az adatbázisban fellelhető korabeli térképeket rétegesen, mint a fa évgyűrűit „egymásra pakoljuk”. A hegy szőlői, a Csősztorony, majd a téglagyárak, a Magyar–Szovjet Barátság Park szocialista emlékműve, ahogy napjaink Óhegy parkjának ismertetőjegyei, mind egy-egy világot jelölnek.
A 18. századi Óhegyen virágzik a szőlőkultúra: a piaristák már 1739-ben szüreteltek itt. A csőszök által felügyelt szőlőskertek, őrkunyhók és présházak mellett azonban a táj jellegzetessége még a kőfejtő is. Egy 1764-es térkép szerint ugyanis már folyt itt kőfejtés, melynek egyik első helyi mestere az a Hofhauser Franz volt, aki csak 1794-ben nyerte el a pest-budai polgárjogot. A német származású kőfaragó által megalapozott gyár még jó száz esztendővel később is jól fialt a leszármazottaknak. Az Óhegyen a 19. század elején megfért egymással az ipar és a földművelés. Ezt a helyi birtokosok gyakorlatilag úgy eszközölték ki, hogy akinek itt volt szőlője, az bányával is bírt. A dokumentumokból kiderül, a Fischer és a Hofrichter család is egyaránt rendelkezik szőlőterülettel és a hegy gyomrából bányászott agyag megmunkálására, kiégetésére alkalmas ipari helyiségekkel. Jól látható, ebben az időszakban még közel s távol nem volt szó arról, hogy itt bármiféle közpark létesül majd. Azonban a környék jellegzetessége volt már ekkor a kápolna, egy kovácsműhely, és az a vendégfogadó is, ahol minden bizonnyal gyakran vettek frissítőt a bányászok, ahogy a csőszök is.
E kor alkotása az a Csősztorony, amelynek felépítését 1843. augusztus 12-én Pest város telekbírája kezdeményezte. Az Óhegy legmagasabb pontján felhúzott épület túlélt minden korszakot és háborút. A Csősztorony Brein Ferenc építész tervei alapján – amelyért akkoriban tetemes összegnek számító 2200 forintot kapott – 1844 októberében készült el. Az épület hamar szimbólummá vált, azonban egy fontos helyiség kimaradt a tervekből, nevezetesen az illemhely. Így egy 1847-es javaslat alapján árnyékszékkel bővült az épület, de ekkor került a helyére a „nagyobb rend érdekében” a harang is.
Aki a helyi kőfejtők terméséből felhúzott építmények után nyomozna, annak nem kell messzire mennie, hogy megtalálja a legnevesebbet, ugyanis a Csősztorony kövei is az Óhegy gyomrából kerültek ki.
Egy 1860-as dokumentum szerint Feszl Ágoston és Unger Ferenc rendezni kényszerült a birtokviszonyt, s telkekre osztották az óhegyi területet. Az összefogásra szükségük is volt, hiszen ekkor tört ki az a viszálykodás, mely a tulajdonjogokért másfél esztendőn keresztül a város és a birtokosok között dúlt. Mindez azonban nem rántotta vissza a téglagyárak fejlődését. A nagy mennyiségű, könnyen kibányászható agyag egyre vonzotta ide a vállalkozókat, ráadásul az 1867-es kiegyezéssel fellendült a magyar ipar is, így nőtt az igény a téglagyárak nagyobb termelésére is. Minden bizonnyal ennek jegyében oldotta fel a Fővárosi Közgyűlés 1875-ben a szőlőskertekre vonatkozó szabályozást, ami felvirágoztatta az Óhegy iparát is.
Az Osztrák–Magyar Monarchia idején sorra alakultak meg itt a téglagyárak. Az egyik legkülönlegesebb mozzanat, mikor 1908-ban a Szeyffert-féle üzem vezetőjének halála után lányai bejelentették a cégbíróságon a Szeyffert Nővérek Gyár megalapítását. A hölgyek ugyanis foggal-körömmel ragaszkodtak apjuk bizniszéhez, folytatni akarták a munkát. A 20. század háborúi azonban kiemésztették a hegy gyomrát is. A második világégés után a gyárak dolgozóit sem sok jóval kecsegtették. Jött az államosítás, melyet csupán két gyár élt túl, s elkezdődött Óhegy „újratervezése” is. Az 1960-as évek térképein már a régmúlt jegyei, az őrkunyhók, présházak is mind eltűntek, kitisztították a területet, majd az Óhegy körül egyre-másra épültek fel az új házak is. Ebben az időben kerül elsőként a köztudatba az a gondolat, hogy az Óhegy kijelölt részén létesítsenek parkot.
A bányagödrök feltöltése után a 20 hektáros területen 1973. február 13-án kezdték meg a rendezést. Már az első tudósítások arról szóltak, hogy civilek és a szovjet Déli Hadseregcsoport katonái „együtt építik” a magyar–szovjet barátság új szimbólumát, a Magyar–Szovjet Barátság Parkot, avagy a „Bariparkot”. A park kialakítása egy becslés szerint „csaknem egymillió óra társadalmi munkát” jelentett, értéke pedig „380 millió forintra” rúgott, ugyanis a Népszava cikke szerint „ennyibe került volna a park, ha a Főkert építi meg”.
A katlan alatti járatok feltöltése az 1950-es években kezdődött el és a hetvenes évekig tartott. Ekkorra látszólag már teljesen konszolidálódott a terület, és az önkormányzat birtokában levő térképek is kizárólag feltöltött vágatokat jeleztek. Az ismert vágatok magassága általában három-öt méter. Ezek felett rendszerint viszonylag vékony, egy-három méteres kőzetréteg húzódik. A 2004-es tragédia után a park elkerített részét 2012 decemberében adták át a közönségnek. A szakemberek szerint kizárható, hogy valaha megismétlődjön az eset.
Olvassa el a Magyar Nemzet korábbi írásait!
A Budapest Főváros Levéltárában őrzött kézzel rajzolt terveken mindennek megvan a pontos helye. A középpontba természetesen zászlósor és barátságot szimbolizáló emlékmű került. Társadalmi munkában több ezren vettek részt a park kialakításában. Az ünnepélyes átadót célzottan a második világháború magyarországi harcainak végét jelölő „felszabadulás” napjára tűzték ki. Az április 4-i eseményen felsorakozott Lázár György, a minisztertanács elnökhelyettese, Czinege Lajos honvédelmi miniszter és Katona Imre, a fővárosi pártbizottság első titkára is. A szovjetek részéről az ünnepélyen részt vett a Szovjet Kommunista Párt KB-titkára, a budapesti nagykövet, valamint a Déli Hadseregcsoport tisztjei, maga Brezsnyev pedig így üzent a magyaroknak:
„Kőbánya lakosainak és a szovjet katonáknak együttes erőfeszítésével a X. kerületben létrehozott Magyar–Szovjet Barátság Parkja gyönyörű szimbóluma a szívélyes, testvéri köteléknek, amely a szovjet és a magyar embereket összekapcsolja. Köszönöm önöknek a nagyszerű ajándékot, amely emlékeztetni fog a magyar nép vendégszeretetére és szívélyességére. Én és az SZKP delegációjának többi tagja is, akik részt vettünk a Magyar Szocialista Munkáspárt XI. kongresszusának munkájában, tiszta szívből kívánunk önöknek boldogságot, egészséget és új sikereket további munkájukhoz.”
A társadalmi munkában született parkot nem kerülhette el az ideológia, Kőbánya szívében az uralkodó hatalom pecsétjeit állították őrnek, de minden bizonnyal a helyiek nem ezért töltötték szabadidejüket a parkban. Ezt alátámasztják Katona Imre KB-ülésen kijelentett szavai is, hiszen a park ideológiától függetlenül is emelte a környékbeliek életszínvonalát:
„Döntően társadalmi összefogással, a lakásépítéshez kapcsolódó kereten felül mintegy 12 ezer óvodai és 2000 bölcsődei férőhely épült. Parkok, pihenőterek készültek a fővárosban. Nemzetközi együttműködéssel épült a kőbányai Barátság park. Budapest fejlesztése, szépítése a centenárium időszakában országos üggyé vált.”
Az egykori szőlők és téglagyárak helyét „benőtte” a park, betakarták múltunk egy szeletét, új történelmi réteget emelve az Óhegy szívére. A rendszerváltozással elérkezett a „Baripark” utolsó órája is. 1992-ben a Magyar–Szovjet Barátság Parkot Óhegy parkká keresztelték át. A kommunista jelképek jó része is eltűnt a közterekről, így a kőbányaiból is. A Lázár Györgyék által felavatott emlékmű ma már a Memento Parkban található, a Csősztorony azonban még most is ott ékeskedik az Óhegy tetején. Az egyik legősibb helyi mesterség motívuma túlélt minden korszakot, ideológiát és háborút, a kőbányai park pedig a nyugalom és a szabadidő színtere.
