Kleinheisler nevét megtanulták, Griezmannét nem

Ritkaságszámba megy, ha a kommentátornak nem mindegy, helyesen mondja-e a sportolók nevét.

Az infó vagy az info a helyes? A -stul-/stül vagy a -stól/-stől használandó? Hogyan mondjuk a csuklik igét felszólító módban? Dőlhet-e jobbra az eredetileg balra dőlő ékezet? A bratyiszlavázásról, a mozgószabályról, a szerb nevek írásmódjáról és sok egyéb helyesírási-nyelvhelyességi témáról olvashat rovatunkban. Korábbi írásainkat itt találja.

Persze elismerem, hogy nem mindig egyszerű az ember dolga. Önmagában az nem nyújt elég támpontot, hogy melyik ország színeiben játszik valaki. Ha például a svéd futballválogatott mérkőzésére a kommentátor csak a svéd kiejtésből készül fel, Emil Forsberg nevét helyesen, [fosberj]-nek fogja mondani. Zlatan Ibrahimovićét viszont nyilván nem svédesen, [ibrahimovik]-nak ejtjük. És még az sem segít mindig, ha utánanézünk a sportoló származásának: bár a Formula 1 ausztrál pilótája, Daniel Ricciardo olasz származású, és olaszul [riccsardó] lenne az ejtés, ő maga [rikardó]-ként mutatkozik be. Vagy itt van az Eb-második francia csapatban játszó Dimitri Payet, akinek vezetéknevét kapásból [pajé]-nak mondaná mindenki, aki valaha tanult franciául, pedig itt a helyes kiejtés a [pajet]. A személynevekben nem szabad logikát keresni, úgy kell kiejteni, ahogy a viselője használja. Ahogy nyilván Weöres Sándort sem bírálhatjuk felül, hogy „milyen hülyeség, hogy [vörös]-nek kell mondani a nevét”.

De vajon felróható-e egy külföldinek, ha nem jól ejt személyneveket? Értelemszerűen nem várható el egy riportertől vagy kommentátortól, hogy több tucat nyelv sajátosságaival tisztában legyen, és emellett ismerje a különleges eseteket is, de sokkal igényesebb, alaposabb szakember benyomását kelti az, aki úgy ül mikrofon mögé, hogy az adott mérkőzésre felkészülve megtanulta vagy legalább kijegyzetelte a főszereplők nevének ejtésmódját. És ma már többnyire a külföldi kollégákat sem kell megkérdezni: a nevek nagy többségének helyes kiejtése elolvasható, meghallgatható a neten.

Természetesen az sem követelhető meg a kommentátoroktól, hogy az anyanyelvűekkel azonos módon ejtsék a neveket, de az eredetihez minél közelebbi ejtésre azért illene törekedni. Senki sem tehet szemrehányást, ha a közvetítő nem II. Erzsébet hanglejtésével és hangsúlyával ejti ki az angol hálóőr, Joe Hart nevét, de azért arra már felkapnánk a fejünket, ha [dzsó] helyett [jó]-t vagy [zsó]-t mondana. Ahogy az sem mindegy, hogy Arsène Wengert [árszen]-nek vagy magyarosan, [arzén]-nek, Louis Van Gaalt [lui fan chál]-nak vagy [luíz van gál]-nak, esetleg ezek valamely kombinációjának nevezik. És persze a svéd Kim Källström vezetéknevét sem muszáj echte svédül, selypítős s-sel mondani, de a [selsztröm] sokkal közelebb lenne az igazihoz, mint a Magyarországon érthetetlen okból berögzült [cselsztröm] forma.

Minderre persze lehet azt mondani, hogy felesleges okoskodás, és hogy úgyis mindenki tudja, kiről, miről van szó. De akik így érvelnek, vajon nem tartják-e röhejesnek – elszakadva egy mondat erejéig a focitól –, ha egy rádióműsorban a Wagner-operafesztivál helyszíneként Bayreuth helyett Bejrút hangzik el. Az sem szerencsés, ha egy kommentátor a brazil focista Mancini nevét [manszini] helyett [mancsíni]-nek ejti – az utóbbi változat egy olasz egykori labdarúgóé, edzőé, Roberto Mancinié. S valljuk be, nekünk is szimpatikusabb az a külföldi sportújságíró, aki megtiszteli Király Gábort azzal, hogy utánanéz a nevének, és [kirali] helyett az eredetivel közel megegyezően ejti. Vagy ott van Dzsudzsák Balázs, akinek nevével egy külföldi valószínűleg éppúgy nem tud mit kezdeni, ahogy az Európa-bajnok Rui Patrício a megpattanó lövéseivel, mégis: volt olyan angol közvetítés, melyben nagyon szépen mondták a nevét. Igényesség kérdése csupán, mint annyi minden a nyelvhasználatban.