De itt még a mellékszerepekben is roppant kifejező arcok, teljesítmények láthatók – a nyitójelenetben például a kopasz Woody Strode vagy a Cheyenne-t játszó Jason Robards –, és nem szabad elfeledkezni a csodás Claudia Cardinaléról, aki ezzel az alakításával végleg bevonult a hollywoodi szexszimbólumok panteonjába.
A film látványosságának része Ennio Morricone felejthetetlen zenéje, amely nagyban hozzájárul a sikerhez, csakúgy mint a remekül megírt forgatókönyv. Előbbi ugyan már-már gyermeki sértődöttséggel utasítja vissza a Leone-filmekhez kötődő kérdéseket, de vitathatatlan, hogy legemlékezetesebb melódiáit a dollártrilógia és a Volt egyszer egy vadnyugat jelenti milliók számára, ráadásul ebben a filmben izgalmas dramaturgiai funkciót is kapott a zene, köszönhetően a harmonikamuzsikának és magának a harmonikának.
A forgatókönyv pedig azért érdemel külön említést, mert az egyébként klasszikus bosszúsémát követő történetben a párbeszédek és remek beszólások szinte gyermeki örömöt jelentenek mind a mai napig. A jelenet, amikor Charles Bronson valamit farigcsál, és az egyik szereplő azt mondja, „nem tudom, mit csinál, de van egy olyan érzésem, hogy ha abbahagyja, valami történni fog”, annak ellenére hatalmas derültséget keltett a nézőtéren, hogy nyilvánvalóan senki nem először látta a filmet.
Nem árt emlékezni rá, hogy a forgatókönyvet Leone mellett olyan fantasztikus filmesek jegyzik, mint Dario Argento és Bernardo Bertolucci. Előbbi páratlan horrorrendezői karriert futott be a filmet követően, utóbbi pedig mások mellett Az utolsó császárral kilenc Oscar-díjas alkotást tett le a filmtörténet aranyoldalaira. A Volt egyszer egy vadnyugat szemmel láthatóan több, mint egy western, fantasztikusan kreatív alkotók kivételes közös munkája, ami – közhely ide vagy oda – nagyvászonra termett.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!