Újra vásznon a Volt egyszer egy vadnyugat

Sergio Leone westernklasszikusa digitálisan felújított változata most a magyar mozikba került.

Hosszú évek után a miskolci Cinefesten lehetett először újra nagyvásznon megtekinteni a Volt egyszer egy vadnyugat című westernklasszikust. A most rendes moziforgalmazásba is kerülő filmet elnézve mindenki megbizonyosodhat afelől, hogy Sergio Leone vadnyugata nem csak régen és nem csak egyszer volt érdekes. Talán maga a rendező sem gondolta, hogy hetven évvel a műfaj születése után még lehet ilyen korszakos klasszist készíteni.

Nyikorog a szélkakas, de percekig csak a hosszan elnyújtott várakozás zavaró hangjaként észleli a néző. Aztán előbb látjuk a hang forrását, majd a tétlenségbe megérkezik a vonat, vele Harmonika, amit az első verbális és fegyveres leszámolás koronáz meg. A Volt egyszer egy vadnyugat negyedórás nyitójelenete mindent elárul a rendező, Sergio Leone munkamódszeréről, és arról, ami a következő két és fél órában vár a nézőre.

Leone nem radírozza le az addigi westernmítoszt, nem száll mindenáron szembe karakterkészletével, mégis képes a régit és az újat úgy vegyíteni, hogy még egy utolsó, ám annál nagyobb lendületet tud belevinni az akkor már többször halkan-hangosan leírt műfaj történetébe.

A Volt egyszer egy vadnyugat par excellence western, klasszikus bosszútörténet egy, a bátyját elvesztő fiúról, akit már csak a reváns éltet, és évtizedekkel később sikerül is beteljesítenie. Leone látványban nem szűkölködő mozija valóságos westernopera, ahol a jelenetek már-már kínosan elnyújtottak, ahol inkább az eseménytelenség dominál, és amit a legjobb ritmusérzékkel vált fel egy pergő akció vagy verbális asszó.

Charles Bronson zseniális magányos bosszúálló, a Hollywoodnak Clint Eastwoodot tálcán átnyújtó rendező korábban már többször is akart dolgozni a színésszel, ám ebben az esetben a véletlen, Eastwood visszakozása révén esett Bronsonra a választás. Remek húzás volt Henry Fonda antagonista szerepbe történő beemelése is: az addig egyetlen kivétellel csak jófiúkat eljátszó szupersztár szinte lubickol a gonosztevő szerepben. Bár először győzködnie kellett a rendezőnek, hogy a közönség számára sokkoló minőségben tűnjön fel. Ráadásul alakítása ugyanannyira lefojtott, feszültségekkel teli, mint Bronsoné, miközben a színészi játékuk karakterisztikája merőben különböző.

De itt még a mellékszerepekben is roppant kifejező arcok, teljesítmények láthatók – a nyitójelenetben például a kopasz Woody Strode vagy a Cheyenne-t játszó Jason Robards –, és nem szabad elfeledkezni a csodás Claudia Cardinaléról, aki ezzel az alakításával végleg bevonult a hollywoodi szexszimbólumok panteonjába.

A film látványosságának része Ennio Morricone felejthetetlen zenéje, amely nagyban hozzájárul a sikerhez, csakúgy mint a remekül megírt forgatókönyv. Előbbi ugyan már-már gyermeki sértődöttséggel utasítja vissza a Leone-filmekhez kötődő kérdéseket, de vitathatatlan, hogy legemlékezetesebb melódiáit a dollártrilógia és a Volt egyszer egy vadnyugat jelenti milliók számára, ráadásul ebben a filmben izgalmas dramaturgiai funkciót is kapott a zene, köszönhetően a harmonikamuzsikának és magának a harmonikának.

A forgatókönyv pedig azért érdemel külön említést, mert az egyébként klasszikus bosszúsémát követő történetben a párbeszédek és remek beszólások szinte gyermeki örömöt jelentenek mind a mai napig. A jelenet, amikor Charles Bronson valamit farigcsál, és az egyik szereplő azt mondja, „nem tudom, mit csinál, de van egy olyan érzésem, hogy ha abbahagyja, valami történni fog”, annak ellenére hatalmas derültséget keltett a nézőtéren, hogy nyilvánvalóan senki nem először látta a filmet.

Nem árt emlékezni rá, hogy a forgatókönyvet Leone mellett olyan fantasztikus filmesek jegyzik, mint Dario Argento és Bernardo Bertolucci. Előbbi páratlan horrorrendezői karriert futott be a filmet követően, utóbbi pedig mások mellett Az utolsó császárral kilenc Oscar-díjas alkotást tett le a filmtörténet aranyoldalaira. A Volt egyszer egy vadnyugat szemmel láthatóan több, mint egy western, fantasztikusan kreatív alkotók kivételes közös munkája, ami – közhely ide vagy oda – nagyvászonra termett.

Most pedig, hogy elkészülte után 47 és a magyar bemutatója után 41 évvel digitálisan felújított kópián a moziban gyönyörködhetünk újra a páratlan képekben, ismét átélhető a mozibemutatókor egyszer már elérhető és sokak számára akkor elmulasztott lehetőség. Ezúttal vétek volna kihagyni!