Mert jólesik egy kis otthonosság, amikor egyébként hideg neonfények jelzik a kijelölt utat a fogyasztás, a konzumkultúra és a médiahiszti közös ösvényén. Majd megjelent egy gorilla, egy vadászpuskával végigjárta a Kultúra Házának összes helyiségét, miközben ott vibrált előttünk a „Freedom Sloboda” szópáros, mert, ugye, ez itt most már a SZABAD világ, s Marek Hovorka fesztiváligazgató az elnyűhetetlen sáljában bedobta az idei fesztivál kulcsszavát: örökkévalóság.
Szép kerek ez így együtt, csehül meg még jobb, hiszen ebben a mulatságos és csodálatosan dallamos nyelvben mindössze egyetlen ékezet választja el az örökkévalóságot a materializmustól, és ez a két legfontosabb szegmense a dokumentumfilmezésnek.
Idén a két fő csapásirány a terrorizmus és a szürrealizmus, amelyek, lássuk be, nem is állnak olyan távol egymástól. A szervezők a Charlie Hebdo-támadás után kezdtek el dolgozni a Terrorizmus szekción, és némi tanakodás után az európai terrorizmusra fókuszáltak, tekintve, hogy a kontinens sajtója mintha elfeledkezett volna a gyökerekről, miközben kétségbeesetten és többnyire sikertelenül próbálja értelmezni a jelen támadásait. Az arab tavasz „mindeközben” arab télbe fordult, a migránstömeg Európát is új irányba lökte, a jövőt egyelőre nehéz dokumentálni, viszont jó ötletnek tűnt behúzni még egy szekciót, az Al Akbar filmjei segítenek felfogni a polgárháború sújtotta Szíria borzalmas állapotát.
A másik nagy egység az idei fesztiválon a szürrealizmus. Tágulhat is vele rögtön a látókör, hiszen hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a vásznon a műfajt Dalí és Bunuel találta ki nekünk az Andalúziai kutyával, holott ez így nem pontos, úgy vélhetnénk, a mozgalom fősodrának kifáradásával a filmkészítésből is eltűnt, de ez sem igaz, és akkor még mit szóljunk a Jihlavában most életműdíjat kapott Artavazd Pelesjan munkásságához, akiről a mindig kekec Godard is a legnagyobb elismeréssel szólt.
És ha már Godard és az örökkévalóság, akkor nézzük, miként veselkedett neki a huszadik század egyik legfontosabb filmese a huszonegyedik századnak. Ezt írta: „Egy napra van szükségem ahhoz, hogy elmeséljem egyetlen másodperc történetét, egy évre, hogy egy percét, egy életre, hogy egy óráét és egy örökkévalóságra, hogy egyetlen napét.”
Jihlavában mindenesetre több mint kétszáz film mesél a valóságról, köztük a megnyitóünnepség után vetített Koudelka: Shooting Holy Land. Josef Koudelka világhírű cseh fotográfus egy fal mögött született, majd miután dokumentálta Csehszlovákia 1968-as megszállását, lelépett egy másik világba. Hogy aztán évtizedekkel később megszállottan fényképezzen egy másik falat, amely mögé ezúttal a palesztinokat zárták. Lövi a képeket ott, ahol lőnek is, a Szentföldön. Gilad Baram izraeli fotós, nem mellékesen Koudelka asszisztense öt éven át követte kamerájával, míg végül elkészült bemutatkozó filmje.
A Koudelka kulcsfilm. A fesztiválé és az abszurd jelené is egyben. A pillanat megragadása és a kompozíció ünneplése. Aztán egy órával a vetítés után állok nyakig a cseh boltívekben, és látom: egy ősz hajú, szakállas férfi közeledik a macskaköveken, kezében hatalmas pálinkásüveg. Nevet, és átnyújtja. Igen, ő az, Koudelka úr, az élő legenda. Váltunk néhány szót. Ki mondta, hogy a szürrealizmus halott?
