Jobb filmről is álmodhatott volna Del Toro

A Bíborhegy sem kosztümös-romantikus drámának, sem kísértetfilmnek nem elég erős, leginkább a színészi játék menti.

A várakozás nagy volt, de a Bíborhegy is mutatja, hogy könnyen csalódhatunk, ha már jó előre az élete filmjét várjuk egy sztárrendezőtől, akinek spanyol­-mexikói filmjei egyébként is rendre jobban sikerülnek, mint az amerikaiak. Hiába nyilatkozta korábban az orvost játszó Charlie Hunnam, hogy a Bíborhegy A faun labirintusára és az Ördöggerincre hasonlít leginkább, és hogy „ez Guillermo első angol nyelvű spanyol filmje”: itt csak stílusjegyeket illetően lehet erről szó, minőség tekintetében kevésbé.

A Bíborhegy ugyanis sokat markol, de keveset fog: egyszerre szeretne Lovecraft és Dario Argento is lenni, egyszerre lenne rémisztő, megindító és érzelmes, egyszerre idézné Dickens világát és a kevésbé ismert olasz horrorokat. Del Toro filmjében egy fiatal írónőt, Edith Cushingot (Mia Wasikowska) ismerhetünk meg, aki szerelemre lobban a titokzatos Thomas Sharpe (Tom Hiddleston) iránt, aki úgy tűnik, tökéletesen megérti a nő rejtett mélységeit, és aki a tiltás ellenére szereti és elismeri Edithet azért, amilyen. A forgatókönyv erénye, hogy ezek után képes elrugaszkodni a megszokottabb sémáktól, bár azért a sötét végkifejlet így sem mondható olyan végtelenül eredetinek, de legalább néhány fokkal izgalmasabb a vártnál.

Thomas európai kastélyába költözteti ifjú aráját, ahol a nővérrel, Lucille Sharpe­pal (Jessica Chastain) élnek hármasban, természetesen nem boldogan, amíg meg nem... A neoreneszánsz-neogótikus, nem túl bizalomgerjesztő épület aztán életre kel, van itt minden, mi szem-­szájnak ingere, vörös víz, magától nyíló ajtó, a földön kúszó démon és gyermekét sirató anya egyaránt.

Csak hát valódi horrort mégsem igazán kapunk: Del Toro árnyéka önmagának, visszafogott ijesztegetés jellemző a Bíborhegyre, még úgy is, hogy a rémeket is valódi színészek játszották el, nem sokat adtak a CGI-rémítgetésre. Valahogyan borzasztóan sablonos, középszerű az egész: ezeket a jeleneteket, ezeket a démonokat mind láttuk már, kastélyban pedig még annyira nem borzongatnak, mint megszokottabb környezeteinkben.

Azt kell mondani, hogy del Toro ötlete felett eljárt az idő: ha kevés ilyen kosztümös­-gótikus romantikus horrordrámát látunk a moziban, az azért lehet, mert a szellemes sztorikat már a csúcsra járatták, gótikus mozit pedig nehéz úgy csinálni, hogy az ne giccses legyen, és még ha nem is az, ne annyi legyen az egészre a reakcióink: szép-­szép, csak hiányoznak a mélységek, a valódi árnyalatok és izgalmak.

Valószínűleg inkább gyerekekkel kéne próbálkozni a témában, A Manderley­-ház asszonya helyett mondjuk a Henry James­-féle A csavar fordul egyet­hez visszafordulva. Ott még vannak kiaknázatlan, valódi mélységek és rémségek, főként, hogy a modern horrorfilmek nagyja bár gyerekekkel rémítgetne, de csak felszínesen teszi, kerülve a valódi iszonyatot. Ritka kivétel mondjuk a Sinister első része (a második ott is már csak utánlövés volt), de egyébként a gyerekekkel felturbózott iszonyatot inkább a Beszélnünk kell Kevinről­höz hasonló filmek körül kell keresni.

A Bíborhegyet a színészi játék menti, elsősorban Jessica Chastainé, aki rendkívül pontosan dolgozza ki a frusztrált, az életben rég csalódott, megkeseredett nővér figuráját, akinek múltjában már az elején sejthetőek a sötét foltok. Wasikowska mellette csak másodhegedűs, ahogy ez a férfi színészeknél is látható: Hiddleston sírásra görbülő szája, érzelmesnek szánt bájolgása nagyon hatásos, az embernek már az elejétől kedve volna végignéznie, ahogy úgy bánnak el vele, miként Edith apjával. Mellette Charlie Hunnamnek nincs sok esélye a kibontakozásra, de legalább a két karakter esetében túllépünk az „érzékeny, a nőt kiismerő nemes férfiú” és a „nő számára idegen, erőszakos, apa által preferált jelölt” sémán.

Del Toro jobban tenné, ha inkább a Tűzgyűrű folytatásának tervét is elvetné, és A faun labirintusához és az Ördöggerinchez színvonalban is közelebb álló, valóban spanyol filmeket forgatna újra. Sem nem hiperszuper amerikai szörnyfilmeket, sem nem ilyen Del Toro-utánérzéseket: a Bíborhegynek ugyan a fináléja kellőképp látványos és tényleg sötét, de a film szétesik darabjaira, sem nem igazán ijesztő, sem nem igazán romantikus. Lovecraft­tól szégyentelenül lopni pedig egy idő után inkább cikinek mondható. Szép és nagyívű lett a Crimson Peak, de felejthető: tényleg kár volt erre annyit várni.