Jobb filmről is álmodhatott volna Del Toro

A Bíborhegy sem kosztümös-romantikus drámának, sem kísértetfilmnek nem elég erős, leginkább a színészi játék menti.

Azt kell mondani, hogy del Toro ötlete felett eljárt az idő: ha kevés ilyen kosztümös­-gótikus romantikus horrordrámát látunk a moziban, az azért lehet, mert a szellemes sztorikat már a csúcsra járatták, gótikus mozit pedig nehéz úgy csinálni, hogy az ne giccses legyen, és még ha nem is az, ne annyi legyen az egészre a reakcióink: szép-­szép, csak hiányoznak a mélységek, a valódi árnyalatok és izgalmak.

Valószínűleg inkább gyerekekkel kéne próbálkozni a témában, A Manderley­-ház asszonya helyett mondjuk a Henry James­-féle A csavar fordul egyet­hez visszafordulva. Ott még vannak kiaknázatlan, valódi mélységek és rémségek, főként, hogy a modern horrorfilmek nagyja bár gyerekekkel rémítgetne, de csak felszínesen teszi, kerülve a valódi iszonyatot. Ritka kivétel mondjuk a Sinister első része (a második ott is már csak utánlövés volt), de egyébként a gyerekekkel felturbózott iszonyatot inkább a Beszélnünk kell Kevinről­höz hasonló filmek körül kell keresni.

A Bíborhegyet a színészi játék menti, elsősorban Jessica Chastainé, aki rendkívül pontosan dolgozza ki a frusztrált, az életben rég csalódott, megkeseredett nővér figuráját, akinek múltjában már az elején sejthetőek a sötét foltok. Wasikowska mellette csak másodhegedűs, ahogy ez a férfi színészeknél is látható: Hiddleston sírásra görbülő szája, érzelmesnek szánt bájolgása nagyon hatásos, az embernek már az elejétől kedve volna végignéznie, ahogy úgy bánnak el vele, miként Edith apjával. Mellette Charlie Hunnamnek nincs sok esélye a kibontakozásra, de legalább a két karakter esetében túllépünk az „érzékeny, a nőt kiismerő nemes férfiú” és a „nő számára idegen, erőszakos, apa által preferált jelölt” sémán.

Del Toro jobban tenné, ha inkább a Tűzgyűrű folytatásának tervét is elvetné, és A faun labirintusához és az Ördöggerinchez színvonalban is közelebb álló, valóban spanyol filmeket forgatna újra. Sem nem hiperszuper amerikai szörnyfilmeket, sem nem ilyen Del Toro-utánérzéseket: a Bíborhegynek ugyan a fináléja kellőképp látványos és tényleg sötét, de a film szétesik darabjaira, sem nem igazán ijesztő, sem nem igazán romantikus. Lovecraft­tól szégyentelenül lopni pedig egy idő után inkább cikinek mondható. Szép és nagyívű lett a Crimson Peak, de felejthető: tényleg kár volt erre annyit várni.