Sortűz, ezüstös víz és életelixír

Te eljönnél onnan, ahol porig bombázták az otthonodat? A jihlavai dokumentumfilm-fesztiválon már az első napon bevitték a megrendítő erejű ütést.

Néha még a harcedzett tudósítóval is előfordul, hogy miután kiszédelgett egy vetítésről, újra le kell ülnie valahol, hogy egy kis szünet után végiggondolja, hogy mit is látott valójában. Mert a sokk lassan szűnik, a katarzis még lassabban, de a bizonyosság, hogy tényleg remekmű volt ez itt az imént, egyre erősödik. Meg az az érzés is, hogy már megint ideje újra átgondolni mindent, ne féljünk a nagy szavaktól, magát az életet.

Ez történt, miután Ossama Mohammed és Wiam S. Bedirxan Silvered Water, Syria Self-Portrait című filmje után visszatértem a pokolból a békés jihlavai macskakövekre. Annyi bizonyos, hogy a 19. Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon már az első teljes munkanapon bevitték a megrendítő ütést, ami után már legfeljebb nagyszerű érdekességek következhetnek. A Silvered Wateren annyi a réteg, hogy a néző alig győzi lehámozni őket, és amikor már azt hiszi, hogy végzett a munkával, újra és újra bevillan egy kép.

Az alaphelyzet ugye az, hogy Szíriában megelégelték Aszad zsarnoki uralmát és utcára vonultak a népek, ahol hamarosan tankokkal, helikopterekkel és sortüzekkel találták szembe magukat. Majd olyan megaláztatásokkal és kínzásokkal, amelyekhez képest a guantánamói felvételek gólyatábori kilengéseknek tűnnek. És ez még csak a horror eleje, még sehol sincsenek a lefejezősök meg az összes többi horda. És ez az a réteg, amitől az elfásult, állandóan borzalmakkal bombázott hírfogyasztó néhány perc után átkapcsol egy másik csatornára.

Azért mielőtt megtenné, szelíden feltennék egy kérdést neki, valamint a politikusoknak, a hírmagyarázóknak, a biztonságpolitikai szakértőknek, a több száz milliós nappalikból gerjesztőknek, a felelősöknek, a hiszékenyeknek, az uszítóknak és az uszításra mindig vevőknek.

Te eljönnél onnan, barátom, ahol porig bombázták az otthonodat, kiirtották a családodat, megerőszakolták a feleségedet és a gyerekeidet, szodómiára kényszerítettek, gumibotot dugtak beléd és leverték a veséidet? Te eljönnél onnan? Ahol nincs áram, gáz és víz, ahol a romok között csontig soványodott macskák kutyatetemeket esznek és a hozzátartozók drótokból összebarkácsolt ügyes kis szerkezetekkel vonszolják be a holttesteket az utcáról, miközben az orvlövészek gyakorolnak?

És sorolhatnánk ezeregy éjszakán át az ezer és egy szíriai szemtanú vallomását a fájdalomról és a szenvedésről, mert ez nem hollywoodi fikció, ez maga a dokumentált valóság, de közben megtörténik a csoda, a filmkészítés csúcsai felé haladunk. A Silvered Water egy már Párizsban élő szír filmrendező és egy, a frontvonalban maradt általános iskolai tanárnő (a kurd neve ezüstös vizet jelent) videolevelezése hobbikamerával és telefonnal, briliáns megoldásokkal, klipszerű szerkezettel, csodálatos költői narrációval, folyamatos filmtörténeti utalásokkal, mély érzelmekkel és szenzorszerű érzékekkel.

Az alkotók elmennek a (romos) falig egyenesen és kompromisszummentesen, miközben olyan köröket írnak le, mint egy szúfi dervis, azt is kihozzák a történetből, amit szinte lehetetlen. Te magad vagy az élet – mondja bele az ezer kilométeres távolságba egy ponton a férfi Ezüstös Víznek, aki éppen odaszól egy gyereknek, hogy imádkozzon, mielőtt átszalad egy útkereszteződésen, mert hogy minden képnek és minden szónak, amit kilökünk az univerzumba, jelentése van. És valóban.

Paradox módon kettejük zseniális filmje az élet himnusza. Az embernek maradásé. A többi meg mint mindig. Mert ne legyenek illúzióink, évezredek óta oly korokban élünk ezen a földön, az elaljasulásnak oly fokán, ahol az önként és kéjjel ölés a mindennapok szerves része. És mellé még a közöny. Az objektív viszont nem hazudik, a film lehet terápia, ha mégoly kegyetlen is. Vetíteném ezt a filmet televíziókban, iskolákban, mindenhol, az ép erkölcsi és esztétikai érzékükben megmaradtaknak és a még megmenthetőknek.