És sorolhatnánk ezeregy éjszakán át az ezer és egy szíriai szemtanú vallomását a fájdalomról és a szenvedésről, mert ez nem hollywoodi fikció, ez maga a dokumentált valóság, de közben megtörténik a csoda, a filmkészítés csúcsai felé haladunk. A Silvered Water egy már Párizsban élő szír filmrendező és egy, a frontvonalban maradt általános iskolai tanárnő (a kurd neve ezüstös vizet jelent) videolevelezése hobbikamerával és telefonnal, briliáns megoldásokkal, klipszerű szerkezettel, csodálatos költői narrációval, folyamatos filmtörténeti utalásokkal, mély érzelmekkel és szenzorszerű érzékekkel.
Az alkotók elmennek a (romos) falig egyenesen és kompromisszummentesen, miközben olyan köröket írnak le, mint egy szúfi dervis, azt is kihozzák a történetből, amit szinte lehetetlen. Te magad vagy az élet – mondja bele az ezer kilométeres távolságba egy ponton a férfi Ezüstös Víznek, aki éppen odaszól egy gyereknek, hogy imádkozzon, mielőtt átszalad egy útkereszteződésen, mert hogy minden képnek és minden szónak, amit kilökünk az univerzumba, jelentése van. És valóban.
Paradox módon kettejük zseniális filmje az élet himnusza. Az embernek maradásé. A többi meg mint mindig. Mert ne legyenek illúzióink, évezredek óta oly korokban élünk ezen a földön, az elaljasulásnak oly fokán, ahol az önként és kéjjel ölés a mindennapok szerves része. És mellé még a közöny. Az objektív viszont nem hazudik, a film lehet terápia, ha mégoly kegyetlen is. Vetíteném ezt a filmet televíziókban, iskolákban, mindenhol, az ép erkölcsi és esztétikai érzékükben megmaradtaknak és a még megmenthetőknek.
