Aminek gyújtópontja Bond mexikói magánakciója, ami arra mindenképp jó, hogy Sam Mendes, a rendező itt ellője szinte az összes petárdát, nyilván abban bízva, hogy a néző utána már úgysem hagyja ott a mozitermet. Mert az utána következő fordulatok – Bond egy titkos szervezet, a minden korábbi főgonoszt tömörítő Fantom nyomaira bukkan – sajnos nem túl sok meglepetést okoznak, a zárójelenet pedig érthetetlenül laposra és érdektelenre sikerült. És hogy végképp próbára legyen téve a néző türelme, a Fantommal vívott küzdelem kissé izzadságszagú ügymenetébe még a szappanoperák érzelgősségével vetekedő családi szálat is sikerült hozzádrótozni, ami Bond gyerekkoráról és az alkotói fantázia korlátairól árul el további részleteket.
Szentségtörő gondolat, de talán itt lett volna az ideje méltó búcsút venni a 007-estől, ha már újraszabni láthatón nem sikerült. Vagy ha nem is, de akkor legalább mélyíteni azt az iróniát, ami egyébkánt ott lappang a film mélyén, a leginkább egy tömbből faragott Bond-szereplő, Daniel Craig szögletes mosolyaiban és kiszólásaiban. Talán legközelebb.
