Úgy van az ember a James Bond-filmekkel, mint a busójárással: időnként érdemes leutazni Mohácsra és megnézni ezt a kétségkívül látványos jelenséget, megcsodálni azt, mint a régmúlt idők, letűnt korok túlélőjét, de szűkebb lakókörnyezetében azért senki sem indulna neki busómaszkban farsangolni. A 007 Spectre – A Fantom visszatér a békebeli konzervativizmus szomorú búcsúelőadása, melyet a reklámiparral és a Nagy Testvérrel szemben elszenvedett vereség kényszerített ki.
Persze lehet pusztán szórakoztató alkotásként is nézni az új James Bond-mozit, bár ebben a minőségében nem érdemel azért olyan sok figyelmet. De lehet úgy is, mint egy hosszúra nyúlt korszak záróakkordját, és akkor máris több rokonszenv jár neki. A 007-es ügynök viszontagságai ezúttal ugyanis a sorozat minden korábbi példájánál világosabban mutat rá a kétségbevonhatatlan tényre: a világpolitika folyását befolyásoló rátermett és fineszes Grál-lovagok kora végképp lejárt – igaz, politikai értelemben ezt a józanabb megfigyelők kicsit korábban, úgy az első világháború végén is észrevehették már.
Drónok, mindenre kiterjedő megfigyelés, lehallgatás – a közhelyesen csak orwelliként emlegetett utópia persze a mozitermeken kívül is banális tapasztalat egy ideje, de azért érdekes rácsodálkozni, hogy a szélesvásznon hogyan csapódik le mindaz, ami mostanra már bőven évtizedes politikai tapasztalat világszerte.
Persze azért a filmtörténet egyik legismertebb karaktere önmagát hazudtolná meg, ha nem próbálna meg szembeszállni ezzel a mindent behálózó háttérhatalommal, amit az aktuális dolgozatban Fantomnak hívnak, de egyébként meg mindenki a helyébe képzelheti ízlése és világnézete szerint bármelyik népszerű tömörülést a kondenzcsíkkal operáló nemzetközi bűnszövetkezettől a gyíkembereken át a pénzügyi világ árnyaiig.
A hártyavékony történet szerint ott folytatjuk, ahol legutóbb magára maradt hősünk: mentora elhunyt, a hírszerzés berkein belül pedig nagy átszervezés folyik az új seprű, C. vezetésével. Régi és új epikus harcát ígéri a változás, hiszen C., a fiatal, jól öltözött törtető nyugdíjba küldené a 00-s ügyosztályt, és az információ mindenekfelettiségét hirdetve jórészt a technológiára bízná a konfliktusok megoldását. És be kell látni: az idő a hozzá hasonlóknak kedvez, az ilyen pragmatikus embereknek, akik jellegtelenek, mint a rágógumi, amibe belelépünk, ugyanakkor legalább annyira kellemetlenek és levakarhatatlanok tudnak lenni. Nem csoda, ha az egyébként inkább egy megtört temetőgondnokra emlékeztet M., Bond főnöke is sokáig rezignáltan veszi tudomásul az események folyását.
Aminek gyújtópontja Bond mexikói magánakciója, ami arra mindenképp jó, hogy Sam Mendes, a rendező itt ellője szinte az összes petárdát, nyilván abban bízva, hogy a néző utána már úgysem hagyja ott a mozitermet. Mert az utána következő fordulatok – Bond egy titkos szervezet, a minden korábbi főgonoszt tömörítő Fantom nyomaira bukkan – sajnos nem túl sok meglepetést okoznak, a zárójelenet pedig érthetetlenül laposra és érdektelenre sikerült. És hogy végképp próbára legyen téve a néző türelme, a Fantommal vívott küzdelem kissé izzadságszagú ügymenetébe még a szappanoperák érzelgősségével vetekedő családi szálat is sikerült hozzádrótozni, ami Bond gyerekkoráról és az alkotói fantázia korlátairól árul el további részleteket.
Szentségtörő gondolat, de talán itt lett volna az ideje méltó búcsút venni a 007-estől, ha már újraszabni láthatón nem sikerült. Vagy ha nem is, de akkor legalább mélyíteni azt az iróniát, ami egyébkánt ott lappang a film mélyén, a leginkább egy tömbből faragott Bond-szereplő, Daniel Craig szögletes mosolyaiban és kiszólásaiban. Talán legközelebb.
