Ki a párját kínozza a pincében, ki Hitlert élteti

Feltehetőleg lelki sérült osztrákok kalandjai pincéjükben, avagy mi az, ami még elfogadott otthon, a négy fal között.

A pince más szereplőinek történetét figyelve ugyanaz a döbbenet foghat el minket, mint a fenti esetében. Meglepődni nem is igazán azon lehet, hogy hasonlók megesnek: hogy náci szimpatizánsok muszlim menekültekről okfejtenek a nemzetiszocialista képek előtt, vagy hogy egy nő szexrabszolgaként tartja párját válogatott kínzásoknak alávetve őt. A döbbenetes az, hogy minderről nyíltan beszélnek is egy ismert osztrák rendező filmjében, arcukat-nevüket adva ahhoz, amit elvileg még szomszédaik előtt is titkolni igyekeznek. Felmerülhet bennünk a kérdés: az osztrák politikusokban mi játszódott le a film készítésekor, mit gondoltak, hogy fog mindez lecsapódni a nyilvánosságban? Vagy ez a kérdés fel sem merült bennük?

A „miért?”-re adott válaszok lennének a legizgalmasabbak, de a Paradicsom-trilógia rendezőjének filmje idáig már nem jut el. Korábban Natascha Kampusch és Elisabeth Fritzl tragédiájára is utalva elmondta, úgy vette észre, az osztrákok szívesen töltik szabadidejüket a pincéjükben, innen jött a film ötlete. A szarkasztikus állítás persze nem Ulrich Seidlé: a gyerekrablós esetek elszaporodása után az osztrákok pincéje a nemzetkarakterológiai fejtegetések részévé, gyilkos-gúnyos megjegyzések tárgyává vált. Ugyanakkor ha emberrablós, pincébe zárós történetet szeretnénk nézni, inkább a szintén most játszott A szobát, Lenny Abrahamson Oscar-jelölt, egyébként kiváló drámáját érdemes megtekintenünk.

A pincében nem súlyos bűntényeket, mások ellen elkövetett merényleteket láthatunk, hanem a kispolgárság mindennapjait, amire a bizarr sokkal megfelelőbb kifejezés, mint mondjuk a mű kapcsán elterjedt aberrált jelző. Az összekötő elem leginkább az elfojtás, a szokatlanság, a sérültség – az, hogy az összkép másként fest, mint amit az emberek, a társadalom magáról mutatni szeretne. Emiatt is érdekes, hogy ha valós szereplőkről van szó, márpedig ez nem csak látszatnak tűnik, akkor miért mutatják meg országnak-világnak azt, amit leginkább elfedni, szégyellni szokás.

A pince egyik legnagyobb pozitívuma, egyben hiányossága, hogy kérdések tömkelegét veti fel, viszont semmiféle választ nem kínál, miközben maguk az alanyok adhatnának számot róla leginkább, mit miért tesznek vagy mondanak. Ők csupán megteszik és elmondják, arra viszont nincs válasz, miért lelik kedvüket ilyesmikben, mi okozta sérültségüket, problémának látják-e egyáltalán olykor, amit tesznek, kell-e mindegyiküknek annak látnia tevékenységét.

Mennyire hangsúlyos eleme ez személyiségüknek, mennyire sikerül a pincébe, a kollektív tudattalanba zárniuk bizarr szórakozásaikat? Problémaként kell-e felfognunk, hogy a nő szereti a lehető legbizarrabb és legfájdalmasabb módon kínozni párját, ha egyszer az is kedvét leli benne? Érdemes-e segítségért kiáltanunk a játék babákhoz gügyögő nő kapcsán, ha egyébként nem árt senkinek? Kell-e bármit is lépniük a hatóságoknak amiatt, hogy napjainkban nem Josef Ochs tartózkodik Hitler bunkerében, hanem a Hitler-portré Josef Ochs pincéjében?

A szobával és a gyerekrabló osztrákok eseteivel szemben itt nem feltétlenül bűncselekményeket, hanem bizarr hétköznapi tevékenységeket láthatunk, amelyeket a többség valószínűleg undorral utasítana vissza. A művészileg megkomponált, a szereplők középre, egy helyre állításával és hosszas filmezésével operáló mű azáltal is botrányt kelthet, hogy egymás mellett mutatja meg a különböző szélsőségeket, és közben folyamatosan belecsempészi a hétköznapi szituációkra jellemző megnyilvánulásokat. A muszlim nők elnyomása kapcsán felháborodott polgárok pedig dühösen jelenthetik ki, hogy nekik semmi közük egy Hitler-imádóhoz, vagy akár a szélsőjobboldali szubkultúra tagjai, hogy őket nem köti semmi a szexuális szélsőségek rajongóihoz – és ugyanez fordítva.

A néző pedig közben nyugtázhatja, hogy a cselekménynek leginkább etikai, mintsem jogi vonatkozásai lehetnek, és a legfőbb kérdés, hogy mit is gondoljunk a „normalitástól” való eltérésről és annak társadalmi kezeléséről. Fel kell dolgozni és megpróbálni átformálni, esetleg elfogadni, de visszafojtani, elhallgatni, a pincék sötétjébe száműzni, vagy nyíltan kimondani, hogy akinek ez tetszik, csinálja, de persze otthon, a négy fal között?

Skizofrén helyzetek tömegével szembesülhetünk: a szereplők a film által kínált keretek között elmondhatónak tartják történetüket, majd a megjelenés utáni nyilatkozatokban letagadják a látottakat. Valóban egyszerre tudatjuk a társadalommal legrejtettebb szokásainkat is, és tagadjuk le, hogy mindezt mi cselekedtük?

Ulrich Seidl filmje kérdések tucatját veti fel, a válaszokat pedig feltehetőleg minden néző egyénileg, vérmérsékletének, világnézetének és toleranciájának függvényében adja meg. Hogy aztán ezek a válaszok teljesen különbözni fognak egymástól, az ékes bizonyítéka annak, miért is lehet annyira megosztó film A pince.