Talán okkal sírják vissza a 60-as éveket azok, akik benne éltek. Utoljára ugyanis akkoriban indult átfogó hadjárat a közöny, a képmutatás, a szűklátókörűség és a haszonelvűség, a világot állandó szorongásban tartó birodalmi szemlélet ellen. Manapság mintha már senki nem akarná megváltani a világot. Kevéske e világi időnket felszalámizza a fogyasztói gazdaság, figyelmünket ezerfelé terelve a valódi emberi lét fókuszpontjairól, a félelemgyárakból szivárgó sűrű füstben tapogatózva pedig elfogadjuk az irányt és védelmet kínáló politikusok kinyújtott kezét. Ma már tudjuk, hogy az ellenkultúra forradalma, a beat- és a hippimozgalomból sarjadt szellem annak idején öngyilkos küldetésre vállalkozott.
A korszak kamikaze zenészei azonban elég hangosak voltak ahhoz, hogy üzenetük visszhangja ma is itt zengjen körülöttünk. „Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, és halj meg fiatalon!” – hangzott Janis Joplin ragadós üzenete, amihez elég bátor is volt igazodni még sok, tiszavirágéletében bálvánnyá vált zenésztársával együtt. Ez a féktelen, önpusztító tűzáldozat, tűnjön ma már bármekkora ostobaságnak is, nem múló égési sérüléseket okozott a világrendnek, ami ellen felszították. Más kérdés, hogy a generáció számos tagja betű szerint vette bálványai üzenetét, és szükségtelenül, ostobán menetelt utánuk – végzete felé.
Amy Berg rendező elsőként készített dokumentumfilmet Janis Joplinról, s ezzel évtizedek óta esedékes tartozást rótt le. Dicséretére váljék az is, hogy a „Janis – A Janis Joplin-sztori” című alkotás mindvégig az énekesnő alakjára fókuszál, s nem pocsékolja a filmidőt azzal, hogy személyiségének és életútjának felfejtésével, annak történelmi-társadalmi kontextusba ékelésével bíbelődjön.
Erre nincs is szükség, mivel – miként a film is rávilágít – a semmiből érkezett Janis Joplin elkerülhetetlenül ugyan, ám szinte öntudatlanul keveredett a „szabadságharc” első vonalába. Berg filmje bemutatja a texasi kisvárosból származó fehér lányt, aki az elnyomott feketék zenéjében, a bluesban találta meg önmagát, a lázadó kamaszt, aki képtelen azonosulni környezetével és a társadalomban ráosztott édeskés női szerepével, különcségével pedig otromba gúnyolódások céltáblájává vált.
A bevágott stúdiófelvételekben, tévéshow-kban és interjúkban megidézett életvidám, szenvedélyes rockcsillag alakját elhalványítja a testvérek, egykori zenésztársak, barátok, szeretők visszaemlékezéseiből és a szülőknek hazaírt levelekből összeálló szélesvásznú kép, amely feltárja Joplin összetett személyiségének mélységeit. A magányos és szomorú lány alakjáról, boldogság utáni kétségbeesett és reménytelen vágyáról, csillapíthatatlan szeretetéhségéről persze az életrajzi leírások is értekeznek. Berg azonban, ahogy filmjének eredeti címe – Janis: Little Girl Blue – is jelzi, áthelyezi a mítosz hangsúlyait. A bálványt persze ha akarná, sem tudná ledönteni, mellette azonban piedesztálra emeli a gyermekkorát magával cipelő esendő embert.
Janis Lyn Joplinnak csupán néhány év adatott meg a csúcson: 1970. október 4-én herointúladagolásban halt meg Los Angelesben, így az elsők között került fel a 27 évesen elhunyt zenészlegendák listájára. Míg Jim Morrisont elsősorban a gondolatai, Jimi Hendrixet a gitárjátéka, Joplint az énekhangja emelte be a „27-esek klubjának” Három J néven emlegetett szűkebb elitjébe. Sámáni révületű, zabolátlan és szenvedélyes előadásmódjuk önmagában is hadüzenet volt a konvenciók ellen.
Joplin sosem lengette a feminizmus zászlaját, és nem hirdette az esélyegyenlőséget sem: megtestesítette ezeket – s így jócskán megelőzte a korát. A film végére felmerülhet bennünk, hogy a céltalan celebrémek és transzzsírmentes műdívák világában éppoly nagy szükség volna rá.
(Janis – A Janis Joplin-sztori. Színes és fekete-fehér, feliratos amerikai dokumentumfilm, 103 perc, 2015. Rendező: Amy Berg.)
