A Vadász egy nap elhagyja a Tündért, aki Aranyomat egy pincébe zárja, ahonnan látja a környéken játszó gyermekeket, de nem csatlakozhat hozzájuk. Aztán egyszer csak hazatér a Vadász, kinyitja a pinceajtót, Aranyom pedig megszökik, és vissza sem néz többé. A különféle technikákból – szinte amatőr filmes kézi kamera, természetfilmszerű képsorok, lírai, hosszú snittek – összeálló, már-már kísérleti film folyamatos visszautalásokkal rekonstruálja Rebeka és Dani, valamint a végig láthatatlan apa történetét. Ez alapján a hisztérikus dühkitörést és túláradó szeretetet egyaránt produkáló anya kerül a Tündér szerepébe, míg a pincébe zárt kisgyermekhez hasonlóan éjszakánként a félelemtől bepisilő Dani lesz Aranyom. Vagyis a mese szörnyűségei a valóság láthatatlan részét jelenítik meg számunkra: egy bántalmazott gyermek szenvedéseit. A valóság azonban még sokkal rémisztőbb, mint azt elsőre gondolnánk.
Mégis, a különálló epizódokból felépített film, ha nem is megnyugtató, de reménykeltő lezárást kap. Anya és fia megszabadulnak a borzalmaktól, és megtisztulnak, a mesék pedig így utólag egy kisgyermek lírai világmagyarázatává állnak össze: mit jelent élni, és hová kerülnek a gondolatok, miután meghalunk?
Legutóbb a Hurok című alkotással kapcsolatban azt írtam, a közönség remélhetőleg visszatér a magyar filmekhez. A Liliom ösvény egyáltalán nem közönségfilm, nincs kétségem, hogy amikor majd a mozikba kerül, lesznek, akik kimennek a vetítésről, de mégis nagy szükségünk van rá és a hasonlóan magas színvonalú művészi produkciókra. Legyen bármilyen távoli is, az a fajta költői érzékenység, amely Fliegauf Bence filmjeit jellemzi, más megvilágításba helyezi talán túlságosan realistán és tényszerűen felfogott mindennapjainkat.
