Sötét pince mélyére zárt filmköltészet

Fliegauf Bence rémisztő meséje egy anyáról és gyermekéről: mit jelent élni, s mi van a halál után.

Bár Fliegauf Bence (korábban Benedek) filmről filmre stílust vált, mégis van, ami állandó: alkotásai nem adják könnyen magukat. Sosem voltam még Fliegauf-vetítésen úgy, hogy a nézők egy (kisebb-nagyobb) része ne hagyta volna el a mozitermet. Ez azonban nem úgy minősíti a rendezőt, ahogy elsőre gondolnák: filmjei rendkívül erőteljes hatású képi költemények, amelyek nem találhatnak utat mindenkihez. Nincs ez másként a Liliom ösvény című új filmjével sem, amelyet a berlini premier után a Titanic filmfesztiválon láthatott először a magyar közönség.

Egyszerre lenyűgöző és zavarba ejtő módon idegen, mintha nem akarna igazán közel kerülni a nézőhöz. Ez volt az érzésem már a rendező első, Rengeteg című filmje kapcsán is, de a későbbiek, a Dealer, a Méh, a Tejút, illetve a cigánygyilkosságok történetét feldolgozó, Berlinben Ezüst Medvével jutalmazott Csak a szél is hasonlóan tartották a távolságot. Fliegauf Bence az emberi létezés alaptragédiáját a mindennapi cselekvésekben mutatja meg – legyen bármilyen szürreális vagy éppen fantasztikus a történet –, de ezek a mindennapok egy rendkívül sötét, rideg és távoli világ mindennapjai.

A Liliom ösvény egy anya és fia, Rebeka (Stefanovics Angéla) és Dani (Sótonyi Bálint) különleges kapcsolatát mutatja be. Az anya éppen kilépett a házasságból, és mintegy vezeklés- vagy még inkább magyarázatképpen, hogy miért hagyta magára, s így semmisítette meg a családot, egy mesét mesél hétéves fiának. Egy mesét a Tündérről, a Vadászról és gyermekükről, Aranyomról. Ez a mese azonban legkevésbé sem emlékeztet a kisgyermekeknek mondott kalandos, erkölcsi tanulsággal végződő történetekre, mivel csontig hatolóan rémisztő. És nem úgy, mint a Grimm fivérek horrorisztikus, ám a mesék logikáját megőrző művei. Fliegauf Bence meséje a lélek legsötétebb kamráiba vezeti a nézőt, és amint gyenge fény gyúl a feketeségben, magára hagyja a felismeréssel, hogy miről is szól Aranyom története.

Előző filmjével a rendező aktuális közéleti tragédiára reflektált, a cigánygyilkosságokról forgatott, ezúttal befelé fordult. A Csak a szél sikere után belevágott egy, a tasmániai népirtásról szóló nemzetközi produkcióba, de – mint azt egy interjúban elárulta – személyes okokból visszalépett. A filmet Ausztráliában forgatták volna, ő pedig nem akart távol maradni a gyermekeitől. Nem nehéz ezt a szándékot a Liliom ösvény motívumainak ihletőjeként érteni, vagyis a filmet személyes indíttatású alkotásként nézni. A mese így sokkal összetettebbé válik.

A Vadász egy nap elhagyja a Tündért, aki Aranyomat egy pincébe zárja, ahonnan látja a környéken játszó gyermekeket, de nem csatlakozhat hozzájuk. Aztán egyszer csak hazatér a Vadász, kinyitja a pinceajtót, Aranyom pedig megszökik, és vissza sem néz többé. A különféle technikákból – szinte amatőr filmes kézi kamera, természetfilmszerű képsorok, lírai, hosszú snittek – összeálló, már-már kísérleti film folyamatos visszautalásokkal rekonstruálja Rebeka és Dani, valamint a végig láthatatlan apa történetét. Ez alapján a hisztérikus dühkitörést és túláradó szeretetet egyaránt produkáló anya kerül a Tündér szerepébe, míg a pincébe zárt kisgyermekhez hasonlóan éjszakánként a félelemtől bepisilő Dani lesz Aranyom. Vagyis a mese szörnyűségei a valóság láthatatlan részét jelenítik meg számunkra: egy bántalmazott gyermek szenvedéseit. A valóság azonban még sokkal rémisztőbb, mint azt elsőre gondolnánk.

Mégis, a különálló epizódokból felépített film, ha nem is megnyugtató, de reménykeltő lezárást kap. Anya és fia megszabadulnak a borzalmaktól, és megtisztulnak, a mesék pedig így utólag egy kisgyermek lírai világmagyarázatává állnak össze: mit jelent élni, és hová kerülnek a gondolatok, miután meghalunk?

Legutóbb a Hurok című alkotással kapcsolatban azt írtam, a közönség remélhetőleg visszatér a magyar filmekhez. A Liliom ösvény egyáltalán nem közönségfilm, nincs kétségem, hogy amikor majd a mozikba kerül, lesznek, akik kimennek a vetítésről, de mégis nagy szükségünk van rá és a hasonlóan magas színvonalú művészi produkciókra. Legyen bármilyen távoli is, az a fajta költői érzékenység, amely Fliegauf Bence filmjeit jellemzi, más megvilágításba helyezi talán túlságosan realistán és tényszerűen felfogott mindennapjainkat.