Ha már tikkelnünk kell Stephen Kingtől, a sorozattól biztosan nem fogunk. Kevin MacDonald a dallasi események felvezetéseként biztos kézzel ülteti át képernyőre az író gyermekkora ihlette, képzeletének kisüléseivel beragyogott, mesés-misztikus világot (hardcore rajongóknak: a Derry – Castle Rock – Jerusalem’s Lot kisvárosi Bermuda-háromszög univerzumát). Kár, hogy az Oscar-díjas rendező csak az első, másfél órás epizódot vállalta el, a továbbiakban ugyanis váltakozó sikerrel zajlik a kötet adaptálása. Ugyan a cselekményszálak a nagy rohanás ellenére sem maradnak elvarratlanul, feszültség és romantika mindvégig kéz a kézben tépik-simogatják a néző idegrendszerét, az időutazás egyszerű, de nagyszerű ötletéből fakadó legtöbb ziccer kimarad.
Kingtől okos húzás volt, hogy a történetet megfosztotta a konspirációs elméletektől, másrészt az időugrást – mivel a sci-fi nem erőssége – letudta egy szimpla szabály bevezetésével. Ehelyett a szorongásra összpontosít, s így az illetéktelen behatolás ellen küzdő múlt maga válik a misztikum forrásává. Az elején még nagy lendülettel menetelő sorozat azonban majdnem elakad néhány logikai dűnében, ami ebben a műfajban bizony elfogadhatatlan.
A 11.22.63.-ban talán az év egyik legjobb sorozatát tisztelhetnénk, ha ritmusának és James Franco arcizmainak megfegyelmezésére néhány epizódnyi bónuszjátékidőt kapott volna. Vagy talán ha készítői valamivel bátrabban nyúltak volna az alapanyaghoz. Mondjuk úgy, ahogyan a Trónok harca alkotói teszik George R. R. Martin zabolátlan regényfolyamával.
