Jim Garrison JFK – Gyilkosok nyomában című könyve vagy a kötetből készült Oliver Stone-film alapján okkal vetődhet fel bennünk a kérdés: vajon az egykori államügyész, Garrison nyomozásával felsejlő, szövevényes politikai bűntény vagy inkább a Kennedy-merénylet hivatalos verziója az, ami valószerűbb tárgya az összeesküvés-elméleteknek?
Mindenesetre beszédes, hogy eddig – tudomásunk szerint – a magányos gyilkos teóriáját hegynyi nyomozati anyaggal cáfoló könyv szerzőjét és a JFK – A nyitott dosszié rendezőjét sem diagnosztizálták semmiféle paranoiás betegséggel. A film hatására ehelyett a hatóságok újravizsgálták az aktákat, és úgy döntöttek, hogy 2017-ben feloldják az eredetileg 75 évre elrendelt titkosításukat.
Hogy addig se kelljen tövig rágnia a körmeit, Stephen King inkább megírta 11/22/63 című regényét (1963. november 22-én halt meg John Fitzgerald Kennedy), amelyben elébe megy a tragikus eseménynek, és hősével meghiúsítja az elnökgyilkosságot. Noha a horrormogul agymenéseit ritkán sikerül jól képernyőre vagy vászonra vinni, csodálkoztunk volna, ha a filmesek ebből okulva távol tartják magukat a regénytől. A Fox csatornán futó, azonos című minisorozat azonban javít az arányokon, és képes kilenc részen át a képernyő elé szögezni a nézőt.
Talán újfent csak a csodaproducer J. J. Abrams bábáskodásának köszönhető, hogy a képernyőn kevésbé üt át King képzelőerejének nyilvánvaló gyengélkedése. Erre utal az is, hogy a 2011-ben kiadott regényben a szerző újrahasznosította egyik legjobb, csaknem negyven éve írt művének alapötletét. A holtsávban egy paranormális képességekre szert tett kisvárosi pedagógus manipulálta a jövőt: lekapcsolt egy sorozatgyilkost, majd végzete egy törtető pszichopatát sodort az útjába, akiben meglátta az apokalipszis ígéretét, s úgy döntött, egy merénylettel megakadályozza a Donald Trump-i előember hatalomra jutását. Jake Epping (James Franco), a 11.22.63 főhőse szintén kisvárosi tanár, aki egy „nyúlüregen” át a múltba teleportál, hogy maga végezzen az elnök merénylőjével, mellékesen pedig egy családirtást is megakadályoz.
Ha már tikkelnünk kell Stephen Kingtől, a sorozattól biztosan nem fogunk. Kevin MacDonald a dallasi események felvezetéseként biztos kézzel ülteti át képernyőre az író gyermekkora ihlette, képzeletének kisüléseivel beragyogott, mesés-misztikus világot (hardcore rajongóknak: a Derry – Castle Rock – Jerusalem’s Lot kisvárosi Bermuda-háromszög univerzumát). Kár, hogy az Oscar-díjas rendező csak az első, másfél órás epizódot vállalta el, a továbbiakban ugyanis váltakozó sikerrel zajlik a kötet adaptálása. Ugyan a cselekményszálak a nagy rohanás ellenére sem maradnak elvarratlanul, feszültség és romantika mindvégig kéz a kézben tépik-simogatják a néző idegrendszerét, az időutazás egyszerű, de nagyszerű ötletéből fakadó legtöbb ziccer kimarad.
Kingtől okos húzás volt, hogy a történetet megfosztotta a konspirációs elméletektől, másrészt az időugrást – mivel a sci-fi nem erőssége – letudta egy szimpla szabály bevezetésével. Ehelyett a szorongásra összpontosít, s így az illetéktelen behatolás ellen küzdő múlt maga válik a misztikum forrásává. Az elején még nagy lendülettel menetelő sorozat azonban majdnem elakad néhány logikai dűnében, ami ebben a műfajban bizony elfogadhatatlan.
A 11.22.63.-ban talán az év egyik legjobb sorozatát tisztelhetnénk, ha ritmusának és James Franco arcizmainak megfegyelmezésére néhány epizódnyi bónuszjátékidőt kapott volna. Vagy talán ha készítői valamivel bátrabban nyúltak volna az alapanyaghoz. Mondjuk úgy, ahogyan a Trónok harca alkotói teszik George R. R. Martin zabolátlan regényfolyamával.
