A háromtagú nemzetközi zsűri két magyar tagja Reisz Gábor és Ujj Mészáros Károly filmrendezők voltak, akik a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, valamint a Liza, a rókatündér alkotói, így nem meglepő, ha a furcsaságokra, szokatlan történetekre és egyedi filmnyelvi megoldásokra fogékonyak voltak.
Hrönn Marinósdóttirral, a reykjavíki filmfesztivál igazgatójával kiegészülve a Hullámtörők-díjat a Démonok című kanadai alkotásnak adták, amelynek élénk fantáziájú gyermek főszereplője képzeletében különféle démonok jelennek meg. A zsűri indoklása szerint a rendező „a tartalom és a forma különleges egységét teremtette meg nagyon fegyelmezett, kifinomult és leegyszerűsített stílusban, finoman ábrázolva fiatal és túlérzékeny hősének fejlődéstörténetét, aki szembesülni kénytelen a felnőttek érthetetlen és frusztrált világával”.
Legalább ennyire rendhagyó volt a különdíjjal jutalmazott Evolúció című alkotás, amelynek ugyancsak gyermek hőse ugyancsak horrorisztikus rémálmai válnak lassan valósággá. Az Evolúcióban egy szigeten élő kisfiú gyanakvóan tekint a gyerekeken végzett kórházi kezelésekre, s lassan kiderül, neki van igaza, hogy bizalmatlan. A Titanic idei versenyprogramjában kilenc mű szerepelt, köztük tematikailag fontos összetartó elem volt az emberi kapcsolatok jelentősége, amely műfaji sokszínűségben köszönt vissza a vászonról.
A stilizált fantáziatörténetek mellett humorral átszőtt kisrealista valóságot mutatott be például a cseh Házi gondozás, amelyben egy lelkiismeretes ápolónő rendeli alá az életét a családjának; vagy a drámaibb Apa és lánya, amelyben egy apa újraházasodása indít el konfliktusos folyamatokat. Jó tudni, hogy a trükkökkel telepakolt amerikai képregényfilmekkel szemben a világ filmgyártásában továbbra is hangsúlyosak az emberközpontú, társadalmi kérdéseket boncolgató történetek. A 23. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál tíz napon át több tucat film vetítésével hozta el a világ filmgyártásának sokszínűségét és amerikaitól eltérő nézőpontjait.
A kellemes, a szép és az elviselhetetlen
Dudás Lajos és Robert Glasper, avagy zenék a jazzglóbus szélső pólusairól
Tavasz van, nyílnak a fesztiválok, pezsgésnek indult a zenei élet Budapesten. Az információs felületeket a kiemelt, nagy költségvetésből gazdálkodó helyszínek uralják, miközben a „mélyrétegekben”, kis közösségekben is zajlik az élet.
H A N G – H A T Á S
TURI GÁBOR
A Háló katolikus egyesület nyolc éve szervez zenei programokat, korábban a Kárpátia udvarban, újabban a Loyola Caféban. Ez a koncert a kétszázadik, a jazz havi eseményeit illetően pedig a hetvenedik a sorban. A kis pincehelyiség kellemes, bensőséges hangulatot áraszt, a parányi színpad kamarazenélésekre ad lehetőséget, a hallgatóság zöme visszajáró törzsvendég. A jazzsorozatot szerkesztő Deseő Csaba hegedűművész előbb az új vendégeket köszönti, majd átadja a teret a klubban visszajáró vendégnek tekinthető Dudás Lajos klarinétosnak és társának, a német Philip van Endert gitárosnak.
Kétszer negyven percnyi játék, közben oldott hangulatú beszélgetés. A jazzben szólóhangszerként nem sűrűn használatos klarinét 75 éves mestere 1973. óta Németországban él, ahol zeneiskolai tanárként kereste a kenyerét, miközben nemzetközileg elismert klarinétművészként hetven CD-t jelentetett meg, köztük a rádiófelvételekből összeállított Radio Days című friss válogatást. Koncertjét őszinte, fanyar kommentárokkal kíséri, amelyekben elhangzik: kezdeti avantgárd korszaka után érdeklődése újból a nagyobb szabadságot kínáló atonális zene felé fordult, aminek játszásában élvezetét leli, bár tudja, hogy befogadása erőfeszítést kíván. Egy klarinétos kvartettel készült régebbi lemezére utalva azt is elárulja, hogy a felvételt maguk a muzsikusok sem kívánták újra meghallgatni.
Ehhez képest – gyakran valóban atonális szférákba kalandozó – játéka szép sikert arat a közönség körében. A koncertet nyitó Bartók-feldolgozás – Este a székelyeknél –, majd saját népzenei adaptációja a kötődését jelzi, a Szomorú vasárnap és a Take Five balladisztikus interpretációja pedig megmutatja, hogy Dudás nemcsak a legjobb – külföldön élő – magyar klarinétos, hanem a zenéről szuverén módon gondolkodó előadó. Philip van Endert kísérőként és elektromos gitárjának effektjeivel ihlető társként résztvevője a kortárs kamarazene irányába hajló, a jazz legjobb tulajdonságait is felmutató, meghitt hangulatú estnek.
A Loyola Cafét mindössze néhány kilométer választja el a Művészetek Palotájától, a Dudás Lajos és Robert Glasper zenéje közötti távolság azonban fényévekben mérhető. A fekete amerikai billentyűs játékos/komponista jazzmuzsikusként indult, de 2012-ben megjelent Black Radio című CD-je a rhythm and blues kategóriában nyert Grammy-díjat. Az eklektika azóta védjegye: zenéje a jazz, a hip-hop, a pop, a soul műfaji határokat elmosó elegye. Ahogyan egyes méltatói megfogalmazták: a 21. század hangja.
Ami azt illeti, messzire kerültünk az 1960-as évek Albert Ayler, Ornette Coleman, John Coltrane, Cecil Taylor által fémjelzett újító hevületétől. Glasper a mai kor gyermeke: nem lázad, nem tiltakozik, hanem szintetizál. Összetett harmóniákra épülő, a jazzben gyökerező, olykor céltalan hangszerszólókkal megtűzdelt zenéjének jellemzője a populáris hangvétel, ami az elektromos hangszerek jelenlétében, a vocoderrel elváltoztatott énekhangban, a melodikus, repetitív zongorakíséretben és az erőteljes, sokszor mechanikusan ismétlődő ritmikában ölt testet.
A Robert Glasper Experiment elektronikára épülő hangzásának nem ideális helyszíne az akusztikus zenére tervezett MÜPA. Az alt- és szopránszaxofonon is játszó, de a produkcióban leginkább vokálisan közreműködő Casey Benjamin éneke beleolvadt a szintetizátorokkal dúsított hangzásba, és Derrick Hodge basszusgitárja is csak szólója alatt emelkedett ki a hangképből. Az elektronikusan színezett énekhangra épülő számok sorozata egysíkúvá tette az előadást; mintha egy dallam variációi tették volna ki az amúgy a hangszeres jelenlétnek kitüntetett szerepet juttató hangverseny anyagát.
Hogy mi a jövő zenéje, azt nehéz megjósolni; mindenesetre ezen az estén a MÜPA nagyteremét nem a jazzkoncertekről ismert arcok és a szakma képviselői, hanem fiatalok töltötték meg. Az előadókat fogadó üdvrivalgás nyilvánvalóvá tette, hogy ennek a – fekete, amerikai, újszerűen ható – zenének Magyarországon is van tábora, amelyik szinte bálványként tekint az előadókra, és készséggel veti alá magát a közös éneklésre buzdító, popkoncertekre jellemző felszólításnak.
(Dudás Lajos-Philip van Endert duó, Loyola Café, április 15;
Robert Glasper Experiment, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 16.)
