Fikció ide vagy oda, városvédő legyen a talpán, aki tikkelés nélkül képes végignézni, ahogy a képregényfilmekben talajszintig rombolják a világ legszebb nagyvárosait. Parasztvakító jelenetek nélkül persze nincs valamirevaló szuperhősfilm, az idei felhozatalban azonban végre akadt olyan mozi, amelyik szakítani próbált a féktelen pusztítással járó világmentés hagyományával. Az új Amerika kapitány-epizód – a Marvel-univerzum új tévésorozataival, például a Fenegyerekkel karöltve – megmutatta, hogy egy morális vagy civilizációs kérdéseket feszegető történet, a karakterek kibontása és árnyalása adja azt a fűszert, amely valódi ízekkel látja el a hollywoodi látványkonyhát.
Ezzel szemben az X-Men-filmek friss felvonása, az Apokalipszis, már a címében is felhívja a figyelmet, mire számítsunk. A kéttrilógiányi filmfolyam, kiváltképp az előző rész alapján azonban okkal volt feltételezhető, hogy a kataklizma borítékolható képsoraiban nem oldódik fel az a tartalom, amely a különleges képességű mutánsokat kiemelte a Marvel és a DC képregényhőseinek sorai közül.
A jelenlegi és az előző, valamint az első két részt is jegyző Bryan Singer annak idején biztos kézzel építette fel az X-Men filmes univerzumát. A rendező erőlködésmentesen vezette fel a mutánsok és emberek közti konfliktusok egy másfajta olvasatát, amelyben a kirekesztettség és az elfogadás, a kisebbségi lét küzdelmei váltak központi témává az akcióorgiák szüneteiben. Az X-Men mutánsait könnyen azonosíthatjuk a melegekkel, a vallásuk, kultúrájuk miatt kirekesztettekkel, vagy ha tetszik, különc kisiskolásokkal, akiknek a nagyok mindig elveszik az uzsonnájukat.
Az ismeretlentől, a másságtól való szorongás és viszolygás persze más tónust kap az X-Men-filmekben, hiszen egy melegfelvonulás feltehetően kevésbé generál félelmet a „normális” emberek körében, mint egy életerőelszívás-viharidézés-fémreptetés és más finomságok látványos demonstrálása a törékeny nagyvárosi környezetben.
Az Apokalipszisben Singer sutba dobja a társadalomkritikát és visszatér az egydimenziós történetmeséléshez, amelyben hőseire és az emberiségre rászabadítja a filmtörténelem talán legpusztítóbb erejű, egyben legunalmasabb antagonistáját. A címszereplő (leánykori nevén En Sabah Nur) ősi szuperlény, akit 1983-ban Kairóban óvatlanul felébresztenek 3600 éves álmából. Miután kilép a napfénybe, képernyőérintéssel leszívja az összes tudnivalót a jelenkorról, és megállapítja, hogy a világot hamis istenek, gyengék és vakok uralják, ezért el kell pusztítani, hogy a romokon felépülhessen a szép új világ. Ifjú mutáns csatlósaiból összeáll az Apokalipszis négy lovasa, köztük az újabb traumát elszenvedett Magnetóval, akinek drámája (és Michael Fassbender játéka) az egyetlen, amely némi mélységet visz a városmorzsolás sokadik déja vu-jeként kifulladó történetbe.
Bár az Apokalipszis kétségkívül a franchise leglátványosabb része, a több idősíkon, gyönyörűen felépített és a két trilógia világát zseniálisan összehangoló előző résznek, Az eljövendő múlt napjainak a nyomába sem érhet. Ha a következő epizódokra maradna ez a koncepció, a pigmentzavaros kék mutánsok mellé egy zöldet is kérek. Az nyugtatja a szemet.
(X-Men – Apokalipszis. Színes, magyarul beszélő amerikai sci-fi akciófilm, 144 perc, 2016. Rendező: Bryan Singer.)
