Kevésen múlott, hogy minden idők egyik legnépszerűbb számítógépes játékának filmes feldolgozása a mozivásznon minden idők legdíszesebb csomagolású bevándorlásellenes kampányfilmjévé élesedjen. A Warcraft láttán feltehetően a magyar kormány kedvenc plakáttervezői is elégedetten csettintenének – ha a rendező arctalan masszaként ábrázolta volna az embervilágra zúduló ork hordát. David Bowie fia, Duncan Jones azonban – maga is keményvonalas játékosként – nem annyira a geopolitikailag érzékenyeknek, mint inkább a két évtizede épülgető fantasyvilág sok millió fertőzöttjének készítette el filmjét, amelyben jelzésértékűvé csupaszította a valóság narratíváját.
Az orkok Tolkien képzeletéből pattantak ki, a fantasyművekben általában a gonosz jellemrajz nélküli erőit képviselik. A Warcraft világában azonban már mérhető intelligenciát, valódi érzelmeket és motivációkat kaptak. Ráadásul a hazai píszí felfogás szerint könnyedén azonosíthatjuk őket a migránsokkal, pusztuló világukat (Draenor) a „harmadik világ” földi pokollá amortizált helyszíneivel, a célállomást (Azeroth) Európával, a főbb karaktereket pedig a menekültválságban reflektorfényt kapott politikusok vélt vagy valós szerepeivel. Nem túl izgalmas játszótér, de ha a néző nem Warcraft-veterán, aki jó eséllyel reménytelenül elveszik a játék univerzumát apró részletekig átmentő brutális látványorgiában, ezek az önkéntelen megfigyelések válhatnak a filmélmény elsődleges forrásává. Merthogy a nagy kérdésre, miszerint filmként is működik-e a Warcraft – illetve a film megtöri-e a játékadaptációkat kezdetektől sújtó átkot, azaz működik-e jól –, a válasz jobbára csak egy zavart fejvakargatás.
Jones, aki elsőfilmesként néhány éve fillérekből dobta össze az évezred talán legjobb sci-fijét (Hold), most egy jónak fogcsikorgatva sem nevezhető, ám furcsamód mégis élvezhető fantasyt tett le az asztalra. A Warcraftból szinte minden hiányzik, ami klasszikussá tette Peter Jackson A Gyűrűk Ura-trilógiáját: a 160 millió dolláros költségvetés bűvöletében a rendező-forgatókönyvíró megfeledkezett a történetmesélésről, a világ- és mítoszépítésről, amely nélkül maga a stratégiai játék és a belőle kinőtt online szerepjáték is feledésbe merülne. Talán a rajongók sem bánták volna, ha picit komótosabb tempóban vezetik végig őket újrafestett második otthonukban. A Warcraft tudástára, amelynek ismeretében a játékos számára élőbbé válik a vászonra vitt pixeluniverzum, a mezei nézőnek nyilván nem áll a rendelkezésére, ezért a bőséges karakterkészlet és a helyszínek felszínes és kapkodó mutogatása során érdeklődése szertefoszlik az éteri mesevilág iránt.
Marad a korhatáros brutalitás pazarul kivitelezett testépítő orkokkal, akik tizenöt évvel A Gyűrűk Ura után is lazán hozzák a szájtátós Gollam-élményt, és simán lejátsszák a hús-vér szereplőket. Ha az emberi civilizáció sorsa utóbbiak teljesítményén múlna, nem is vitás, hogy villámháborús sikerrel zárulna az orkok honfoglalása. Onnantól csak az a kérdés, hogy bővül-e a kulturális színpaletta, megáll-e a népességfogyás? Vagy egyszerűen péppé vernek harci kalapáccsal.
(Warcraft: A kezdetek – színes, magyarul beszélő, amerikai fantasy, 123 perc, 2016. Rendező: Duncan Jones.)
