Hogy milyen az, mikor a Seth Rogen-féle baráti kör – a férfiöltözői humort a „tudod, miért vagy te b*zi?”-féle szócsatákkal és csajozós ökörködésekkel csúcsra járató csapat – feminista vígjátékot készít, azt megtudhattuk már a Rossz szomszédság 2. idei megjelenésekor. A végeredmény meglepően szórakoztatóra sikeredett. Még egy szexista beszólás, és Emma Watson igencsak dühbe gurul – nyugtázták Evan Goldbergék a 2013-as Itt a végében, de ott aztán minderre csak valamiféle férfiúi, éretlen elbizonytalanodás érkezett reakcióként. A Rossz szomszédság 2. viszont tökéletesen példázta, hogy nem kell besétálni a politikai korrektség utcájába csak azért, mert az üzenet már nem kompatibilis a kétpercenként érkező, „miként kéne hanyatt dönteni a nőt, akitől halálra vagyunk rémülve” poénokkal.
Seth Rogenék felnőttek, remélhetőleg nem csak időlegesen, és ehhez egy éjjel-nappal bulizni vágyó lánycsapat kellett: nők, akik bebizonyítják, azért nem túl nagy ördöngösség megérteni őket – hogy aztán így még eredetibb humorral lehessen előállni. Persze, azért nem túl eredetivel.
Ezúttal pedig a Másnaposok szerzői, Scott Moore és Jon Lucas kaptak az ötleten, friss rendezésükkel kissé túl is tolva a figurát. Tagadhatatlan: ezúttal a férfiak kapnak bőven a sztereotip poénokból. A főhősnő, Amy Mitchell (Mila Kunis) férje például bőven van annyira sablonosan ábrázolva, mint a tesztoszteronhumorú vígjátékokban voltak még egyes szőke nők és társaik. És persze az anyasággal járó összes elvárásnak többé-kevésbé megfelelni próbáló szereplőnők sem épp azok a drámai karakterek.
Egy-két tulajdonsággal megáldott szereplőket látunk, és tudjuk, mit várhatunk a nagydumástól épp úgy, mint a meghunyászkodó barátnőtől. Ahogy persze azt is, hogy a vagány anya a végén összeölelkezik majd a fiával, az elnyomott nő pedig közli férjével: eddig és ne tovább, vele többet nem bánhat úgy, mintha a rabszolgája lenne.
És nyilván az előbb saját elhatározásból „rossz anyára” váltó, eközben persze ugyanúgy küzdő szülőkről szóló történet is teljességgel kiszámítható, a jellemfejlődések előre belőhetőek. Mégis van annyira bájos, szerethető a film, hogy mindezeket feledni tudjuk a másfél óra alatt, de még azt a zenés betétet is, amit már bőven másfél évtizeddel ezelőtt elfogadható mód kiparodizáltak a Zoolanderben.
És ha már Ben Stillernél tartunk, el is mondhatjuk, hogy a Rossz anyák valahol a rosszabb és jobb filmjei között helyezkedik el: nincs annyira fárasztóan alpári, mint a Derült égből Polly, de nem is annyira agyzsibbasztóan (mégis üdítően) alpári, mint a Keresd a nőt volt. Mintha csak a Bajos csajok háborúzó kamaszlányainak felnőtt kiadásait látnánk időnként, de eszünkbe juthat egyébként a Rossz szomszédság 2 is: a küzdelemben a felek egyre lejjebb csúsznak, de persze a happy end nem maradhat el, ahogy a valóban szívderítő üzenet sem.
Mindeközben viszont olyan szerethetően felszabadult örömjátékot tolnak Mila Kunisék, hogy nehéz utálni a filmet: főként, ha igencsak valós a bemutatott jelenség és a vágy arra, hogy az elvárások terheitől kicsit szabadulva, egyszerűen a saját büszkeségtől és céltudatosságtól hajtva lehessen küzdeni. A vége főcím alatti kis videók is egészen nagyszerűek: ugyan nem mondhatjuk, hogy túlzottan metaforikusra vennék a „ki lehet mondani, hogy a szülők sem mindig tökéletesek, de ettől még nem buknak meg anyaként” üzenetét, de azért így is bájos az egész.
Tegyük hozzá: még bájosabb volna, ha időnként nem azt éreztetnék, mintha az apák többnyire csak megbukni tudnának, vagy kibújni a felelősség alól. Mert olyan jót nevetni azért az ellenkező előjelű szexizmuson sem mindig lehet.
Mila Kunis ezúttal is remek. Legközelebb ennek örömére újra bevállalhatna esetleg egy Fekete hattyú-féle drámai karaktert: többet megcsillogtathatna ott tehetségéből, annyi biztos.
