És ha már Ben Stillernél tartunk, el is mondhatjuk, hogy a Rossz anyák valahol a rosszabb és jobb filmjei között helyezkedik el: nincs annyira fárasztóan alpári, mint a Derült égből Polly, de nem is annyira agyzsibbasztóan (mégis üdítően) alpári, mint a Keresd a nőt volt. Mintha csak a Bajos csajok háborúzó kamaszlányainak felnőtt kiadásait látnánk időnként, de eszünkbe juthat egyébként a Rossz szomszédság 2 is: a küzdelemben a felek egyre lejjebb csúsznak, de persze a happy end nem maradhat el, ahogy a valóban szívderítő üzenet sem.
Mindeközben viszont olyan szerethetően felszabadult örömjátékot tolnak Mila Kunisék, hogy nehéz utálni a filmet: főként, ha igencsak valós a bemutatott jelenség és a vágy arra, hogy az elvárások terheitől kicsit szabadulva, egyszerűen a saját büszkeségtől és céltudatosságtól hajtva lehessen küzdeni. A vége főcím alatti kis videók is egészen nagyszerűek: ugyan nem mondhatjuk, hogy túlzottan metaforikusra vennék a „ki lehet mondani, hogy a szülők sem mindig tökéletesek, de ettől még nem buknak meg anyaként” üzenetét, de azért így is bájos az egész.
Tegyük hozzá: még bájosabb volna, ha időnként nem azt éreztetnék, mintha az apák többnyire csak megbukni tudnának, vagy kibújni a felelősség alól. Mert olyan jót nevetni azért az ellenkező előjelű szexizmuson sem mindig lehet.
Mila Kunis ezúttal is remek. Legközelebb ennek örömére újra bevállalhatna esetleg egy Fekete hattyú-féle drámai karaktert: többet megcsillogtathatna ott tehetségéből, annyi biztos.
