El tudja képzelni Orbánt tolvajként?

Obama így szerepelt a South Parkban. Huszadik évadához érkezett az egyik legsikeresebb animáció.

Orbán Viktor egy ékszertolvaj. Gyurcsány Ferenccel játszik egy csapatban, a céljuk, hogy megszerezzék a világ egyik legértékesebb gyémántját. A pártok, a szembenállás, a választás, az ígéretek mind-mind csak arra kellenek, hogy eltereljék az emberek figyelmét a mesterien kitervelt rablásról. Bár az akció sikerül, és a tolvajok élvezhetnék munkájuk gyümölcsét egy távoli szigeten, Orbán Viktor mégis úgy dönt, hogy marad, és ad egy esélyt a miniszterelnökségnek. Egy pillanatra képzeljék el, milyen reakciókat váltana ki itthon, ha a fenti történetet egy rajzfilm mesélné el, mondjuk főműsoridőben?

Amerikában mindez megtörtént. Barack Obama 2008-as választási győzelme után alig 24 órával sugározták a South Park című animációs sorozat aktuális epizódját, amely az elnököt ékszertolvajként ábrázolta. Persze az About Last Night... (Az elmúlt éjszakáról...) című rész nem arról szólt, hogy Obama egy mesteri bűnöző, sokkal inkább a politikai szembenállás keltette hisztériáról, amelyben az alaposan átvert választók elvesztik a józan eszüket. Holott éppen józan ész az, ami nélkül képtelenek vagyunk együtt élni egymással – vallják a South Park alkotói. Az immár két évtizede futó sorozat, amelyet vulgaritása és az erőszak nyílt ábrázolása miatt eleinte sokan támadtak, a minden szélsőségtől mentes középút filozófiájával folyamatos kritikáját adja napjaink társadalmának. Ezért sem mehetünk el szó nélkül mellette. A huszadik évad szeptember 14-én indul Amerikában, és nem sokkal később Magyarországon is.

South Park egy fiktív kisváros Colorado államban, a Sziklás-hegység egyik fennsíkján (ahol a valóságban is találunk egy South Park névre keresztelt síkságot). Itt él a rajzfilm története szerint négy alsó tagozatos iskolás, Stan Marsh, Kyle Broflovski, Eric Cartman és Kenny McCormick. Ők a sorozat alfái és ómegái, minden tőlük indul és hozzájuk tér vissza. Bár az idő múlik, a világ körülöttük a valóságnak megfelelően változik, a fiúk immár húsz éve nem öregszenek. Így az őszinte kilencéves gondolataik segítségével tarthatnak görbe tükröt a társadalom elé.

Az alkotók, Matt Stone és Trey Parker a coloradói egyetemen találkoztak, és a kilencvenes évek elején együtt készítették el a South Park előzményének számító Jesus vs. Frosty című animációt. A rövid rajzfilm az internet egyik első „vírusvideója” lett, a siker hatására néhány évvel később elindították a sorozatot. Az első South Park epizódot 1997-ben sugározta a Comedy Central, a széria pedig hamar a kábelcsatornán sugárzott legnézettebb műsor lett, és az is maradt húsz éven át. Stone és Parker időközben számos díjat zsebelt be az animációért, mások mellett a legfontosabb tévés elismerést, az Emmy-díjat is megkapták.

A siker mellett azonban botrányok sem kerülték el az abszurd és fekete humorból építkező sorozatot. A South Park ugyanis szinte minden kényes kérdésben állást foglal, semmi sem szent az alkotóknak. Így egyaránt kaptak már a fejükre a demokraták, a republikánusok, a konzervatívok, a liberálisok, a rasszisták és a politikai korrektség fanatikusai, a zsidók, a keresztények, a muszlimok, a szcientológusok, a mormonok, a tévétársaságok, Hollywood, a fegyverőrültek, a környezetvédők, a hippik, a homofóbok és a szexualitásukból látványosságot kreálók. Végső soron mindegy, kit kritizálnak, az alkotók célkeresztjébe elsősorban az arrogancia, az álszentség, a vakhit és az ostobaság kerül.

Kedvelt célpontjaik a véleményterroristák. Vagyis azok a megmondóemberek, akik a saját véleményüket általános igazságként igyekeznek eladni, és semmibe vesznek mindenkit, aki másként gondolkodik. Ennek szellemében meséltek például toleranciatáborról – ahová a nem kellően elfogadó kisgyereket küldték egy epizódban –, amelyet a náci koncentrációs táborok mintájára ábrázoltak. És így lett a politikai korrektséget felügyelő iskolaigazgatóból egy erőszakos vadállat, aki mindenkit agyonver, akinek a véleménye különbözik az övétől.

A menekültválság sem kerülte el a South Park alkotóinak figyelmét. A 19. évad Where My Country Gone? (Hová tűnt az én országom?) című epizódjában az Egyesült Államokat elözönlik a kanadaiak. Mr. Garrison, a South Park-i általános iskola tanára nem nézi jó szemmel az idegeneket. Amint a feszültség a tetőfokára hág, a tanár kerítést épít a határra, hogy visszatartsa a „menekülteket”. Válaszul Kanada is épít egy saját falat, hogy megóvja asszonyait az amerikai férfiak erőszakoskodásától. Később kiderül, a kanadaiak az elnökük elől menekülve hagyták el az országot, aki, Donald Trump egyértelmű paródiájaként, racionális megoldások helyett csak a félelmet és a haragot keltette fel az emberekben.

A fináléban aztán elhangzik a tanulság, miszerint a populista, csak az érzelmekre ható, felelőtlen politizálás vezet a tragédiához: a migrációhoz és a kerítéshez. Persze a polkorrektséghez a hülyeségig ragaszkodó „liberálisok” is megkapják a magukét, amiért nem vesznek tudomást a valódi problémákról. Egy korábbi epizódban is megjelentek már a menekültek, akkor a jövőből érkezett emberek alakjában, akik veszélyeztetik South Park lakosainak munkáját, mert fillérekért vállalnak mindent. Az „őslakosok” képtelenek mit kezdeni velük, amíg rá nem jönnek: csak úgy tarthatják távol az olcsó munkaerőt, ha olyan hellyé teszik a jövőt, ahonnan nem kell elmenekülni.

– Utálom a konzervatívokat, de igazából rohadtul utálom a liberálisokat is – fogalmazott egy interjúban Trey Parker. Ez a gondolkodásmód határozza meg a South Park középutas filozófiáját. Az epizódok tanulsága mindig az, hogy az embernek meg kell szabadulnia az ideológiáktól, és csak a józan paraszti eszére hallgatnia. A szélsőségek – a trágár nyelvezettől a brutális erőszakig – is éppen a szélsőségektől való megszabadulás miatt jelennek meg a sorozatban. Az értékekhez csak az azokat megkérdőjelező gesztusok kiiktatásával juthatunk el – üzeni a South Park. Ezért is válhatott a sorozat napjaink egyik legfontosabb tévés alkotásává, és ezért is lenne érdemes néha a saját mindennapjainkat is a South Park-i görbe tükörben néznünk.