Ez a film magyarázná meg, miért Trump lett az elnök?

A Hell or High Water a tavalyi év egyik legjobb filmje, itthon azonban nem nagyon akarják bemutatni.

Toby hidegfejű, nyugodt, ám érzelmes ember. Morális lény, aki azonban Hebbel Judit című drámájának kérdéséhez hasonlóan vélekedik a saját cselekedetéről: „ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?” Tanner ezzel szemben lobbanékony, korlátolt és veszélyes, mert a bűnt magától értetődőnek, problémamentesnek érzi. Hiába látjuk, hogy nem rossz ember, képtelen jót és jól cselekedni, meggondolatlansága miatt pedig tragédiába torkollik az alaposan megtervezett akció.

A párosra ugyanis időközben rászáll a nyugdíjazás előtt álló Texas Ranger, vagyis állami rendőr (Jeff Bridges) és félvér társa (Gil Birmingham), akik a helyi természeti viszonyokhoz hű türelemmel ülnek egy bankfiók előtt, és várják, hogy a rablók hibát kövessenek el. Amikor ez megtörténik, lecsapnak, a jelzálog felszámolása így véres lövöldözéssé és kilátástalan autós üldözéssé válik.

David Mackenzie rendező filmjében azonban a tűzpárbaj, az akció másodlagos, csupán lábjegyzet az általános pusztuláshoz. Mindegy, milyen célért küzdünk, mindegy, mit teszünk, a végén úgyis mindenki elbukik. Ebben a játszmába nincsenek nyertesek, még ha sikerül is összeszedni a pénzt, és megmenteni a családi birtokot, a lelküket akkor is elvesztik. De a hajthatatlan Ranger sem diadalmaskodhat, hiszen egy ponton túl már nem látszik a határ a bűn és a szent cél között. Így pedig az ítélkezés is értelmét veszti.

Az egzisztencialista drámába forduló alkotás időről időre eltávolodik a személyes tragédiáktól, hogy rövid jelenetek erejéig lesújtó látleletet adjon a társadalom állapotáról. A rendőr megállás nélkül szívatja a félig mexikói, félig indián társát. Rasszista viccei mögött – mint kiderül – szinte testvéri szeretet rejtőzik, ám ez a félvér rendőrt aligha vigasztalja, hiszen az ő fájdalma ennél mélyebben gyökerezik. Ősei kizsákmányolásáról és elpusztításáról szóló kifakadása egyértelművé teszi, nem csak felejteni, megbocsátani sem lehet, ami történt. Így mindegy, milyen szándékkal hangzik el a rasszista vicc, az csak rasszizmus marad.

A Hell or High Water azonban nem foglal állást, nem ragad bele a vitákba, Taylor Sheridan forgatókönyvíró a Sicario című film után ismét nagyot alkotott. Párbeszédei éppen annyit villantanak fel a helyzetből, amennyit kell. Mintha mindig egy jéghegy csúcsát pillantanánk meg, hogy aztán a szavakból kikövetkeztethessük, mekkora tragikus tömeg rejtőzik a felszín alatt. A délnyugat pusztulása nem ér véget az indiánok kizsákmányolásával. A félvér rendőr folytatja a sort: amit korábban a fehér emberek elkezdtek, azt most a bankok folytatják, és ugyanúgy kisemmizik a helyieket, ahogy a helyiek üknagyszülei tették azt az indiánokkal. A szegénység pedig mint betegség öröklődik tovább – hangzik el a filmben.

Sokatmondó, hogy a legtöbben vonakodnak segíteni a rendőrség munkáját, a pénzintézeteket egyikük sem zárta a szívébe. Persze ettől még nem válnak modern Robin Hooddá a rablók, de a nyomor, az apátia és a kilátástalanság mindenkiben a törvények megkérdőjelezéséhez vezet. Amikor azonban a bűnözök fizikai megsemmisítése kerül szóba, a texasiak nem mennek a szomszédba egy kis plusz lőszerért. De ezt sem nevezhetjük törvénykövetésnek, hiszen a rendet a rablókra vadászó helyiek is a saját szempontjaik szerint értelmezik.

És ezt a léthelyzetet kötötte össze sok kritikus az amerikai elnökválasztás eredményével. Mondván, hogy a demokraták a saját felsőbbségük biztos tudatában egyszerűen megfeledkeztek ezekről az emberekről. Akik élni szeretnének, ám úgy érzik, nem hagyják nekik, és csak egy radikális megoldás mentheti meg őket. És itt jött a képbe Donald Trump, akinek sikerült elhitetni velük, hogy tudja, mire van szükségük.

Ha így nézzük a filmet, akár még pontos helyzetelemzésnek is tűnhet, azonban így elveszítjük azokat a finom részleteket, amelyek a kőkeményre szilárdult életek repedéseiben bújnak meg. A texasiak olyanok, akár a sziklatömb, bármi jön szembe, nem törnek meg, szenvedésük így közel sem szánalomra méltó, sokkal inkább melankolikus és kilátástalan. De akármilyen kemények is, a hajszálrepedéseket nem titkolhatják, és David Mackenzie filmje rá is talál ezekre, követi őket, és ott van, amikor összefutnak, kiszélesednek, és a szikla porrá omlik szét. És amikor ez bekövetkezik, mindegy, hogy az amerikai elnököt Clintonnak vagy Trumpnak hívják. A pusztulásban mindenki egyedül van, és csak magára számíthat. 

A Hell or High Water tavaly debütált a cannes-i filmfesztiválon, és a környező országokban már jórészt bemutatták, hozzánk azonban még mindig nem ért el. Pedig az Én, Daniel Blake-et bevállalták a forgalmazók, ez sem jelentene nagyobb kockázatot, sőt. Az aktualitásokra sokan ráugornának, ha pedig ezektől elvonatkoztatunk, egy általános emberi drámát kapunk, nagyszerű forgatókönyvvel, zseniális színészekkel, remek rendezéssel. Ennél többre nem nagyon van szükség.