Nem szerencsés, ha társadalmi jelenségekre frissen megjelent művészeti alkotásokban keresünk egyértelmű és azonnali válaszokat. Ez a film megmagyarázza, miért akarnak a britek kilépni az unióból – harsogta a kritika az Én, Daniel Blake című Ken Loach-film bemutatója után. Régen rossz, ha egy alkotás tételesen bizonyítja, mi miért történik. Van ilyen persze, de azt propagandának hívják, és általában az ellenkezője igaz. A Hell or High Water (magyarul nagyjából: mindegy, mi történik) című amerikai film kapcsán kevesen mulasztották el megjegyezni, most végre láthatjuk, miért Donald Trump nyerte az amerikai elnökválasztást.
A film azonban ennél lényegesen összetettebb, és nehéz a benne ábrázolt világot a republikánus jelölt győzelméhez kötni anélkül, hogy elszalasszuk az egyéni harcok és a balladaszerűen megénekelt sorsok tragédiáját. De igazából mindegy is, hogyan néznénk, mit látnák bele, hiszen itthon nem mutatták be. Hiába lett 2016 egyik legerősebb filmje, Magyarországon egy forgalmazó sem gondolta úgy, hogy érdemes lenne megosztani a közönséggel.
Nyugat-Texas végtelen, kihalt pusztáin járunk, ahol csak az olajkutak adnak életjelet. Az országutak mentén kihelyezett óriásplakátok a hitelekről, az adósságokról, az általános elszegényedésről mesélnek. És a helyzet csak rosszabb lesz, amint beérünk a városba. A települések széles útjai és poros utcái annyira élettelenek, hogy már csak az ördögszekér és az elhagyott kocsma cégérének nyikorgó zsanérja hiányzik. Ebben a pusztulás előtti állapotban egy testvérpár elhatározza, hogy, mivel nem maradt más választásuk, bankot rabolnak.
Toby (Chris Pine) elvált apuka, több havi, de inkább több évi elmaradt gyerektartással, Tanner (Ben Foster) pedig 10 év után szabadult a börtönből, állást egyikük sem talál. Anyjukat nemrég temették el, a családi földet pedig épp most igyekszik lefoglalni a bank. Toby és Tanner azonban nem szívesen válna meg a birtoktól, az érzelmi jelentőségén túl azért sem, mert olajat találtak rajta, és nem lenne jó, ha ebből egy pénzintézet gazdagodna meg. Más lehetőség híján a kizsákmányolók ellen fordulnak, a terv szerint kis címleteket rabolnak, kihalt apró települések fiókjaiból, nyitás előtt, hogy senkit se veszélyeztessenek az akcióikkal. És ezt is csak addig, amíg vissza nem fizetik a jelzálogot az utolsó centig.
Toby hidegfejű, nyugodt, ám érzelmes ember. Morális lény, aki azonban Hebbel Judit című drámájának kérdéséhez hasonlóan vélekedik a saját cselekedetéről: „ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?” Tanner ezzel szemben lobbanékony, korlátolt és veszélyes, mert a bűnt magától értetődőnek, problémamentesnek érzi. Hiába látjuk, hogy nem rossz ember, képtelen jót és jól cselekedni, meggondolatlansága miatt pedig tragédiába torkollik az alaposan megtervezett akció.
A párosra ugyanis időközben rászáll a nyugdíjazás előtt álló Texas Ranger, vagyis állami rendőr (Jeff Bridges) és félvér társa (Gil Birmingham), akik a helyi természeti viszonyokhoz hű türelemmel ülnek egy bankfiók előtt, és várják, hogy a rablók hibát kövessenek el. Amikor ez megtörténik, lecsapnak, a jelzálog felszámolása így véres lövöldözéssé és kilátástalan autós üldözéssé válik.
David Mackenzie rendező filmjében azonban a tűzpárbaj, az akció másodlagos, csupán lábjegyzet az általános pusztuláshoz. Mindegy, milyen célért küzdünk, mindegy, mit teszünk, a végén úgyis mindenki elbukik. Ebben a játszmába nincsenek nyertesek, még ha sikerül is összeszedni a pénzt, és megmenteni a családi birtokot, a lelküket akkor is elvesztik. De a hajthatatlan Ranger sem diadalmaskodhat, hiszen egy ponton túl már nem látszik a határ a bűn és a szent cél között. Így pedig az ítélkezés is értelmét veszti.
Az egzisztencialista drámába forduló alkotás időről időre eltávolodik a személyes tragédiáktól, hogy rövid jelenetek erejéig lesújtó látleletet adjon a társadalom állapotáról. A rendőr megállás nélkül szívatja a félig mexikói, félig indián társát. Rasszista viccei mögött – mint kiderül – szinte testvéri szeretet rejtőzik, ám ez a félvér rendőrt aligha vigasztalja, hiszen az ő fájdalma ennél mélyebben gyökerezik. Ősei kizsákmányolásáról és elpusztításáról szóló kifakadása egyértelművé teszi, nem csak felejteni, megbocsátani sem lehet, ami történt. Így mindegy, milyen szándékkal hangzik el a rasszista vicc, az csak rasszizmus marad.
A Hell or High Water azonban nem foglal állást, nem ragad bele a vitákba, Taylor Sheridan forgatókönyvíró a Sicario című film után ismét nagyot alkotott. Párbeszédei éppen annyit villantanak fel a helyzetből, amennyit kell. Mintha mindig egy jéghegy csúcsát pillantanánk meg, hogy aztán a szavakból kikövetkeztethessük, mekkora tragikus tömeg rejtőzik a felszín alatt. A délnyugat pusztulása nem ér véget az indiánok kizsákmányolásával. A félvér rendőr folytatja a sort: amit korábban a fehér emberek elkezdtek, azt most a bankok folytatják, és ugyanúgy kisemmizik a helyieket, ahogy a helyiek üknagyszülei tették azt az indiánokkal. A szegénység pedig mint betegség öröklődik tovább – hangzik el a filmben.
Sokatmondó, hogy a legtöbben vonakodnak segíteni a rendőrség munkáját, a pénzintézeteket egyikük sem zárta a szívébe. Persze ettől még nem válnak modern Robin Hooddá a rablók, de a nyomor, az apátia és a kilátástalanság mindenkiben a törvények megkérdőjelezéséhez vezet. Amikor azonban a bűnözök fizikai megsemmisítése kerül szóba, a texasiak nem mennek a szomszédba egy kis plusz lőszerért. De ezt sem nevezhetjük törvénykövetésnek, hiszen a rendet a rablókra vadászó helyiek is a saját szempontjaik szerint értelmezik.
És ezt a léthelyzetet kötötte össze sok kritikus az amerikai elnökválasztás eredményével. Mondván, hogy a demokraták a saját felsőbbségük biztos tudatában egyszerűen megfeledkeztek ezekről az emberekről. Akik élni szeretnének, ám úgy érzik, nem hagyják nekik, és csak egy radikális megoldás mentheti meg őket. És itt jött a képbe Donald Trump, akinek sikerült elhitetni velük, hogy tudja, mire van szükségük.
Ha így nézzük a filmet, akár még pontos helyzetelemzésnek is tűnhet, azonban így elveszítjük azokat a finom részleteket, amelyek a kőkeményre szilárdult életek repedéseiben bújnak meg. A texasiak olyanok, akár a sziklatömb, bármi jön szembe, nem törnek meg, szenvedésük így közel sem szánalomra méltó, sokkal inkább melankolikus és kilátástalan. De akármilyen kemények is, a hajszálrepedéseket nem titkolhatják, és David Mackenzie filmje rá is talál ezekre, követi őket, és ott van, amikor összefutnak, kiszélesednek, és a szikla porrá omlik szét. És amikor ez bekövetkezik, mindegy, hogy az amerikai elnököt Clintonnak vagy Trumpnak hívják. A pusztulásban mindenki egyedül van, és csak magára számíthat.
A Hell or High Water tavaly debütált a cannes-i filmfesztiválon, és a környező országokban már jórészt bemutatták, hozzánk azonban még mindig nem ért el. Pedig az Én, Daniel Blake-et bevállalták a forgalmazók, ez sem jelentene nagyobb kockázatot, sőt. Az aktualitásokra sokan ráugornának, ha pedig ezektől elvonatkoztatunk, egy általános emberi drámát kapunk, nagyszerű forgatókönyvvel, zseniális színészekkel, remek rendezéssel. Ennél többre nem nagyon van szükség.
