Danuta Szaflarska korai emlékei közé tartozik, hogy hatévesen ül a moziban, és a Lumière fivérek egyik alkotását nézi, amelyen a lokomotív a vászon felé közeledik, és ő ijedtében becsukja a szemét.
A varsói színművészeti intézet elvégzését követően, 1939-ben költözik a mai litván fővárosba, Vilniusba, amely akkor még Lengyelország része volt. Azt, hogy a második világháború után szétszakadozik és megfakul az a páratlanul sokszínű kulturális-etnikai szőttes, amely akkor azt a vidéket jellemezte, valószínűleg nem sejtette. Mint ahogy azt is csak kevesen akkortájt, hogy ténylegesen mekkora veszély közeleg. Ám 1941-ben, amikor a német hadsereg megtámadta a Szovjetuniót, már rég nem volt helyük a kétségeknek, így hát Danuta Szaflarska is visszatért a lengyel fővárosba.
A lengyel színjátszás krémje a háború alatt nyilvánvalóan választásra kényszerült: ha hivatalosan is fel akarnak lépni, együtt kell működniük a megszálló német hatalommal. Szaflarska az illegalitás mellett döntött, és a földalatti ellenállás színházát választotta, később pedig a frontszínház társulatához csatlakozott, amely a lengyel Honi Hadsereg (Armia Krajowa) védnöksége alatt működött. Az eleinte vérmes reményeket tápláló és hősies lendülettel kirobbanó, majd hatalmas civil emberáldozatot követelő 1944-es varsói felkeléshez férjével együtt rögtön csatlakozott, kivéve részüket a barikádok építéséből. A háború vége már Krakkóban érte.
Hogy mekkora sztár is volt a háború előtt, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy az egészen 2013-ig létező, meghatározó lengyel szakmai magazin, a Film első száma 1946-ban címlapján az ő arcával jelent meg. Húsznak is alig kinéző fiatal nő szemezett a lap akkori vásárlóival, holott Szaflarska akkor már 31 éves volt. Olyan szerencsés külsővel áldotta meg a sors – sokan a lengyel Greta Garbóként emlegették –, hogy még a harmadik ikszen túl is játszott gyerekeket. Közvetlenül a háború után például az egyik színdarabban 14 éves lányt alakított. Egyszer aztán a korszak egyik hírhedt kritikusa sétált be a kulisszák mögé. Megsimogatta a színésznő fejét, és azt kérdezte: „Hogy tetszik neked, gyermekem, a színházban?” Szaflarska bájosan meghajolt, és úgy felelte: „Nagyon, kedves uram.” Persze a kritikus másnap vöröslő arccal kért tőle bocsánatot.
Interjúban az örök díva azt is elmesélte, hogy a szerencsés géneknek köszönhetően egészen 45 éves koráig ráncai sem igazán voltak. Pedig saját bevallása szerint – a színészi tanulmányokat és a háborús időszakot egybevéve – összesen tizenkét éven keresztül éhezett. Előfordult, hogy csak utcán talált almacsutka volt az egész napi tápláléka, mi több, a felkelés alatt született lánya sem evett mást három hónapon keresztül, mint napi egy almát.
Szerinte amúgy épp ez a koplalás hosszú élete titka. Lelki szenvedésből is kijutott neki; ritkán adott interjúi egyikében csak pár éve mesélt őszintén arról, hogy mindkét férje megcsalta, és ez vezetett a válásokhoz. Azt is csak nemrég fedte fel nyilvánosan, hogy volt egy harmadik fontos szereplő is az életében, a nagy szerelem, a hazájában elismert orvos, Tadeusz Orlowski, akinek nevéhez többek között az első lengyel vesetranszplantációs műtét fűződik. Soha nem házasodtak össze, és Orlowski ismerősei nem is értették, mit keres annyi fénykép a színésznőről a férfi lakásában.
A háború után készült első egész estés lengyel film, a német megszállást – a kritikusok szerint kicsit túl derűsen – bemutató musical, a Tiltott dalok (Zakazane Piosenki) hatalmas népszerűséget hozott a szereplőknek, többek között Szaflarskának is, aki még telefonszámot is kénytelen volt cserélni, mert sok női néző nála kereste filmbeli férjét, azt gondolván, a valóságban is egy párt alkotnak. Az ötvenes évek sematikus szocialista filmipara ellenben nem tudott igazán mit kezdeni az elképesztően bájos színésznővel: egy alkalommal sztahanovista élmunkásnőt kellett volna játszania, de amint beöltözött munkaruhába, az egész stáb röhögésben tört ki, annyira idegen volt tőle az eleganciának ez a feltűnő hiánya. Később is inkább mellékszerepekben csillogtatta tudását és veleszületett természetességét, ezek mellett viszont tudott teljes életet élni, számtalan sportban – különösen a téliekben – próbálta ki magát.
Legendásan keveset nyilatkozik, de akkor szinte mindig valami érdekeset árul el magáról. Például azt, hogy bár nem volt hívő, a nyolcvanas években, amikor a Szolidaritás független szakszervezet harcolt a kommunista hatalommal, összebarátkozott a legendás pappal és vértanúval, Jerzy Popiełuszko atyával, akitől a rendszer annyira tartott, hogy elraboltatták és végül megölették. Később a színésznőt szívrohammal vitték kórházba. Ahogy félig öntudatlanul feküdt, meglátta Popiełuszko atyát, akit arra kért, segítsen neki. És érkezett is a segítség: egy orvos, akinek aznap nem is kellett volna ott lennie, olyan gyógyszerrel, amely a kórház azon részlegén nem volt. Maga az orvos sem tudta megmagyarázni állítólag, mi vitte arra.
Fekete Ibolya filmje, az Anyám és más futóbolondok a családból négygenerációs történet, amely az 1900-as évek legelejétől a 2000-es évek elejéig követi végig a szereplők sorsát. A főhősnő anya kilencvennégy évet él, és huszonhétszer költözik életében. Az ő időskori szerepében tűnik fel Danuta Szaflarska, aki egyébként nem először szerepelt magyar filmben, hiszen korábban, 1999-ben már feltűnt Kamondi Zoltán Az alkimista és a szűz című mozijában is. Fekete Ibolya filmje után a színésznő bejelentette: többet nem lép fel, és nem játszik filmben. Persze ki tudja, állja-e a szavát, hiszen egyszer azt nyilatkozta egy interjúban: ha becsukja a szemét, ma is látja azt a lokomotívot közeledni, amelytől hatévesen megijedt a moziban.
