Amihez nyúl, arannyá válik! Vicces ezt épp az Arany című filmjénél elsütni, de ettől még tény: Matthew McConaughey beírta magát a legnagyobbak közé, s kilépve a korábbi limonádéfilmek szépfiújának álcájából, már jó pár éve igazodási pont lett munkássága. Ha kell, csontsoványra fogy egy szerepért (Mielőtt meghaltam / Dallas Buyers Club), vagy teljesen átszellemül élete talán legjobb alakításához A törvény nevében (True Detective).
Mostani filmjében pedig mintegy 20 kilót hízva méretes pókhasat növesztett, a haját megritkítva középen kopaszra borotválta, s még élvezeti szerektől szétmart műfogsort is képes volt betenni azért, hogy eljátsszon egy kisembert. Egy álmodozót, aki szentül hitt igazában, görcsösen ragaszkodott ahhoz a rögeszméjéhez, hogy elképesztő mennyiségű aranyat találjon valahol, ami úgy tűnt, végül be is igazolódik. A láncdohányos, a párás őserdőben is folyton whiskey-t vedelő Kenny Wells figuráját valós személyről mintázták, s a modern kori aranyláz meséje is megtörtént eseményeket dolgoz fel, David Walshét. A kanadai férfi még 1989-ben alapította a Bre-X Minerals nevű ásványianyag-kitermelő vállalatot, amely néhány évvel később a történelem egyik legnagyobb tőzsdei botrányának főszereplője lett.
A helyszín Indonézia, Suharto három évtizedes uralmának (1968–1998) alkonya, ahol Walsh és társai 1993-ban megvettek egy földdarabot a Busang folyó mentén. S mindezt azért, mert egy geológus, a Fülöp-szigeteki Michael de Guzman szentül állította, hogy jelentős mennyiségű aranyat rejt az a vidék. A Bre-X pedig megüti a főnyereményt, robban a Wall Street, 1997-re a kanadai cég akkora kamut épít fel egy még ki nem termelt fikcióra, amilyet még nem látott a világ. Elered a pénzeső, mert mindenkinek az aranyra fáj a foga. Akár olcsó gyerekmunkások árán is, de az arany az kell, mert – mint mondják – jobb drog, mint a kokain.
Ezt a több szempontból is tanulságos történetet dolgozza fel a Stephen Gaghan rendezte, többek között McConaughey producerkedése mellett készített alkotás. Persze a neveket és az időpontot megváltoztatva, majd egy évtizeddel korábbra, 1988-ba helyezve a sztorit. A film közben minden különösebb csinnadratta nélkül az emberi lelkek mélyére ás. S ezen a ponton talán túl is mutat a valós eseményeken. A lényeg, hogy mit érez az a kisember, aki egész életében azért gürcölt, hogy valami oltári nagy dolgot vigyen véghez, s valami isteni csoda folytán tényleg rászakad a bank.
Picit olyan ez, mintha valaki hirtelen milliárdokat nyerne a lottón, s egy olyan világ nyílna ki előtte, ahol pénz nélkül levegőnek nézték volna a klub tagjai. Ez a közeg ráadásul még így is csak a pénzt fogadja be, annak valós vagy vélt gazdája, a sehonnai bitang ember nem kell neki, úgy is kezeli őt. Főhősünk pedig vívódik, őrlődik, s azon morfondírozik, mennyire engedjen a csábításnak, a csillogásnak, s mennyire becsülje meg azt az egyszerű, ám sokkal őszintébb életet, ahonnan elszakadni látszik. Kenny Wells ennek az agóniának az emberi, szimpatikus archetípusa, legalábbis ahogy a karaktert McConaughey kibontja, bemutatja. Hiába fújja állandóan a cigifüstöt az arcunkba, bűzlik szinte a nap 24 órájában a piától, főszereplőnk szíve a helyén van, kollégáiért, társaiért, ha kell, zokszó nélkül a tűzbe menne, és ez a jellemvonása teszi őt kifejezetten rokonszenvessé.
Főleg úgy, hogy kontrasztnak ott áll a sok Wall Street-i haszonleső, öltönyös semmirekellő, aki csak akkor mozdítja meg a hátsóját, amikor a véres verejtékkel kikapart arany már az asztalon hever. S még feltétlenül az se kell, csak a szemek előtt lebegő százmilliók, milliárdok ígérete, hogy rávessék magukat a profitra. Mert ugye semmi más nem számít.
A 2008-ban kezdődő, legfrissebb globális gazdasági válság után ez, tehát a politika, a hatalom és a pénz összefonódásának boncolgatása teszi különösen erőssé a filmet. Ahogy a szemünk előtt villantja ki szemfogát a folyton még többre vágyó hatalom, s ha kell, izomból próbálja meg eltaposni a névtelen senkinek tartott pünkösdi királyokat. Az alkotók ügyesen húzzák be a nagypolitikát a játszmába, ahogy szépen felfedik a lapokat, kik – mondjuk például Gerald Ford amerikai elnök – állnak az aranyüzlet, a politikai összeköttetései révén az útból mindenkit simán eltakarító aranylobbi mögött, s hogyan dolgozik nyers erejük. Már-már háttérhatalmi játszmák sűrűjébe kerülünk, amikor feltárul előttünk a Közép-Európában évtizedekig s itt-ott akár ma is ismerős képlet: egy diktatúrában a megfelelő emberhez – a diktátor fiához – kell bejutni, s ha ez megvan, a hatalmasnak látszókat még nagyobb erővel lehet eltakarítani az útból.
Mindezek fényében mi lesz Wellsszel? A felszínes csillogást vagy a tisztességesebbnek tűnő, ám egyszerű életet választja? Ez a kérdés végig ott marad a levegőben. A valóság persze szomorúbb, a dohányzástól és alkoholtól elcsigázott Walsh mindössze 52 éves volt, amikor 1998. június 4-én agyi aneurizma következtében elhunyt dominikai villájában. S noha volt több sikeres olaj- és gázkitermelő cége is, neve örökre összefonódott a Wall Streetet is rendesen félrevezető aranyüggyel.
###HIRDETES2###
