Mit vehet el tőlünk a hatalom, és meddig tart az egyén belső szabadsága? Ezek a legfőbb kérdései a Dragomán György regénye alapján készült A fehér király című angol filmnek. A januári világpremier után a héten a magyar mozikban is bemutatják az alkotást.
A fehér király – mármint a regény – valódi világsiker lett, eddig több mint harminc nyelvre fordították le, és jelentős irodalmi lapok közöltek róla elismerő kritikákat. Az angol kiadásnak köszönhetően talált rá a műre Alex Helfrecht és férje, Jörg Tittel is. A házaspár a londoni Westenden csinál színházat, emellett kisfilmjeikről ismertek. Eredetileg csak producerei lettek volna a filmnek, végül azonban, miután a kiszemelt direktor más projektbe fogott, a rendezést is magukra vállalták.
Dragomán György egy tizenéves kisfiú, Dzsátá elbeszélésén keresztül mutatja be a regényben egy diktatúra működését. A kiskamasz nézőpontjából a kelet-európai elnyomás egészen új részleteit fedezhetjük fel. Mindent, amit a megtört gerinc miatt szemlesütve járó felnőttek sosem vennének észre. A gyermeki nyelv – a naivitásban gyökerező bátorsággal és tisztánlátással – így a totális uralom lényegéig hatol. Hiszen, ahogy az ideológiáktól még nagyrészt érintetlen nyelv megpróbálja megragadni az ideológia gyakorlati megvalósulását, szükségszerűen eljut valamiféle központi jelentésig. Vagy annak hiányáig.
Az angol rendezőpáros szintén Dzsátára (náluk Djata) koncentrál, és szintén a diktatúra középpontjáig igyekszik elvinni a nézőt, ám a filmen képtelenség megvalósítani a folyamatos belső narrációt, így elvész a naivitás. Annál is inkább, mert rengeteg a nagytotál, a légi felvétel. A szereplők nagy, levegős terekben mozognak, és ritkán látjuk őket és a környezetüket abból a nézőpontból, ahonnan ők maguk szemlélhetik a világot, vagyis alulról. Mintha egyenesen a diktátor szemével tekintenénk le a birodalom alattvalóira. Ez az egyik legszembetűnőbb különbség a regény és a film között.
A történet magja változatlan: Dzsátá apját hazaárulással, forradalmi tevékenységgel vádolják, és munkatáborba viszik, a fiú ezt követően egyre intenzívebben tapasztalja meg a szűk korlátok közé szorított lét abszurditását. A film kiszakítja a sztorit a kelet-európai diktatúrák ölelő karjaiból, és egy fiktív térbe, a Homeland (vagyis Haza) nevű, a külvilágtól elzárt országba helyezi át, a lényeg ennek ellenére ugyanaz: az elnyomó rendszer analízise.
Az eredeti kontextus elhagyása elsőre talán erőszakos gesztusnak tűnhet, ám ne feledjük, Dragomán György sosem határozta meg pontosan regényei terét, sosem hangzott el Erdély, Románia, vagy Ceaușescu neve, és még a nevek sem árulkodtak, hiszen ezeket is ügyesen kicsavarta a szerző. Az más kérdés persze, hogy minden olvasó könnyen ráismerhetett a helyszínre és a diktatúrára. Ám a meghatározatlanság elvette a biztonságérzetet. Ezzel a játékkal a szöveg a benne megalkotott lét törékenységét és a felsőbb hatalmaktól való függőségét teremtette újra.
A film az első percben világossá teszi, hogy amit látunk, az egy fiktív, futurisztikus tér, egy disztópia (vagyis antiutópia). Ez persze nem meglepő egy angol film esetében, amelynek szerzői aligha merészkednek a kelet-európai diktatúrák ingoványos terepére. Ugyanakkor a fiktív tér és idő borzasztóan leegyszerűsíti a történetet. Nincs meg benne a regény játéka, iróniája és önreflexivitása. Másfél órába persze mindezt csak akkor lehetett volna belezsúfolni, ha egy nagyon erős koncepció mentén haladva, például az abszurd vagy a groteszk eszközeivel élve mesélik el a történetet. Nem így tettek, ez pedig azzal jár, hogy a valóságtól elszakadnak ugyan, de nem érkeznek meg máshova. A fehér király lóg a levegőben a regény világa és egy abszurd disztópia között (amilyen például Terry Gilliam filmje, a Brazil volt).
Ám ha már a Brazil szóba került, nem feledkezhetünk el róla, hogy a színészek mennyit lendítenek a filmen. A Dzsátát játszó Lorenzo Allchurch jól építi fel a diktatúra sajátosságait lassan feltérképező kisfiút, aki számára az apja hiánya a világ egy jelentős részének elvesztését jelenti. A fiú anyját az angol modell és színésznő, Agyness Deyn személyesíti meg. A várakozásba egyre jobban belefáradó, ám a fásultság ellen mindvégig küzdő nő karaktere sokkal szimplább, mint a regényben, de ez nem Deyn hibája, ő jól megoldja feladatát.
A legemlékezetesebb azonban alighanem Dzsátá nagypapája, akinek Jonathan Pryce, a Brazil főhőse bújt a bőrébe. Terry Gilliam kultikus filmjében az abszurd valóságból az álmokba menekülő figurát megformáló Pryce igazi színészlegenda. Valószínűleg nincs olyan szerep, amiben ne lenne emlékezetes. A hatalmat kiszolgáló, majd a fia lázadása miatt parkolópályára került katonatiszt minden tragédiája ott van a tekintetében, de emellett olyan színekkel is gazdagítja a karaktert, amelyekre még talán a szövegben sem lelhetünk rá. Talán ő az egyetlen, aki valóban értelmezi a figurát, ezzel párbeszédre lép a regénnyel, és egy sajátos olvasatát adja a szövegnek.
Jelentős irodalmi műveket képtelenség komoly veszteségek nélkül filmre vinni, és ez most az angol házaspárnak sem sikerült. A fehér király ennek ellenére sem okoz csalódást, mi pedig büszkék lehetünk rá, hogy Dragomán György regénye alapján egy sztárokat (a fentieken túl Olivia Williams és Fiona Shaw) felvonultató nemzetközi produkció készült.
###HIRDETES2###
