Az eredeti kontextus elhagyása elsőre talán erőszakos gesztusnak tűnhet, ám ne feledjük, Dragomán György sosem határozta meg pontosan regényei terét, sosem hangzott el Erdély, Románia, vagy Ceaușescu neve, és még a nevek sem árulkodtak, hiszen ezeket is ügyesen kicsavarta a szerző. Az más kérdés persze, hogy minden olvasó könnyen ráismerhetett a helyszínre és a diktatúrára. Ám a meghatározatlanság elvette a biztonságérzetet. Ezzel a játékkal a szöveg a benne megalkotott lét törékenységét és a felsőbb hatalmaktól való függőségét teremtette újra.
A film az első percben világossá teszi, hogy amit látunk, az egy fiktív, futurisztikus tér, egy disztópia (vagyis antiutópia). Ez persze nem meglepő egy angol film esetében, amelynek szerzői aligha merészkednek a kelet-európai diktatúrák ingoványos terepére. Ugyanakkor a fiktív tér és idő borzasztóan leegyszerűsíti a történetet. Nincs meg benne a regény játéka, iróniája és önreflexivitása. Másfél órába persze mindezt csak akkor lehetett volna belezsúfolni, ha egy nagyon erős koncepció mentén haladva, például az abszurd vagy a groteszk eszközeivel élve mesélik el a történetet. Nem így tettek, ez pedig azzal jár, hogy a valóságtól elszakadnak ugyan, de nem érkeznek meg máshova. A fehér király lóg a levegőben a regény világa és egy abszurd disztópia között (amilyen például Terry Gilliam filmje, a Brazil volt).
Ám ha már a Brazil szóba került, nem feledkezhetünk el róla, hogy a színészek mennyit lendítenek a filmen. A Dzsátát játszó Lorenzo Allchurch jól építi fel a diktatúra sajátosságait lassan feltérképező kisfiút, aki számára az apja hiánya a világ egy jelentős részének elvesztését jelenti. A fiú anyját az angol modell és színésznő, Agyness Deyn személyesíti meg. A várakozásba egyre jobban belefáradó, ám a fásultság ellen mindvégig küzdő nő karaktere sokkal szimplább, mint a regényben, de ez nem Deyn hibája, ő jól megoldja feladatát.
