De mégsem, hisz máris felbukkan Ingo, azaz Lars Eidinger, akit szintén láthattunk a Sils Maria felhőiben. Most mintha egy Bret Easton Ellis-regényből lépett volna elő, és már mi is várjuk, hogy a történetből valami hasonló sztori alakuljon ki. De nem gyönyörködhetünk soká a romlást elfedő csillogásban, mert Maureen máris üzeneteket kezd kapni a telefonjára egy ismeretlentől. Mi mást is tenne, mint válaszol mindenre, elmegy a rejtélyes szállodába stb., ahogy ilyenkor kell. Végül hirtelen már egy különös gyilkosság borzolja a kedélyeket, thrillerről krimire váltunk, meglesz a gyilkos, majd az elsőre nyugodtnak tűnő végkifejlet.
Nehéz erre mit mondani, mert ha a különféle zsánerelemeket szürreálisra mixelő francia filmet akarunk látni, nézünk valami Quentin Dupieux-t (a Wrong például mennyire jó volt!). Ott értjük is, hogy ez abszurd akar lenni, kifordítva a klasszikus stílusjegyeket. Itt szó sincs szándékos abszurditásról, és Assayastól máshoz is szoktunk: érzelmi útvesztőkhöz, nagyon francia hangulathoz (Nyári időszámítás vagy épp Május után). A Personal Shopper nem tudni, mit akar és miért. Meglehet, épp ezért díjazták Cannes-ban: féltek, hogy mégsem blöff az egész, csak ők nem értik még. Mint Hilma af Klintet, aki a film szerint annyira újító volt, hogy csak jóval később lehetett befogadni igazán.
Félő azonban, A stylist ötven év múlva sem lesz egy absztrakt műremek.
