Így kényeztesd művészi blöffel a sznob zsűrit

Nehezen értelmezhető alkotás A stylist, Cannes-ban mégis a legjobb rendező díját érdemelte ki.

– Becsszó, hogy nincs kísértet? – viccelődött az Alpok lejtőin baktatva Maria Enders (Juliette Binoche) még a három évvel ezelőtti Sils Maria felhőiben. Olivier Assayas tipikusan franciás filmjét Binoche vitte el a hátán: egy negyvenes színésznőt alakított, aki asszisztensével (Kristen Stewart) utazott a hegyekbe szöveget próbálni. A történet ugyancsak tipikus. Enders évtizedekkel korábban egyazon darab fiatal hősnőjét játszotta, majd később már az idősebbet, így szembesülve az érem másik oldalával. „Van egy spanyol horror, elég véres, apácafőnöknő lennél. Ki tudja, miért, vérfarkasok is vannak a filmben” – olvasta már az asszisztens az alpokbéli házban a különös szereplehetőséget. Binoche karaktere nem rajongott az ötletért.

Ki tudja, miért, Assayast annál inkább felcsigázta, hogy valami hasonlóan bizarr filmet tegyen le az asztalra. Ismét mellészegődött az Alkonyat filmek egykori sztárja, Kristen Stewart, ezúttal már nem csupán asszisztálva egy nagyobb név sikeréhez. Meglepő lehet, de tény: a különös magyar címmel ellátott A stylist (Personal Shopper) érdemei leginkább hozzá köthetők. Különös módon mégis Assayast ismerték el, a filmért megkapta a legjobb rendezőnek járó elismerést Cannes-ban. Legalább annyira természetfeletti ez a díjazás, mint az új film sztorija. Merthogy sajnos A stylistban már van(nak) kísértet(ek), aki(k) rendre a halott ikerbátyját kutató Maureent kísérti(k) meg. Te vagy az, Lewis? Nem, ez nem lehetsz te. Vagy mégis? – nagyjából így vacillálja végig a filmet szegény Kristen Stewart, akinek nem volt könnyű dolga, amikor komolyan igyekezett venni ezt a történetet, hol ürességtől megcsömörlötten járva-kelve, hol rettegve és szaladva a hangok elől.

A leginkább most is viccbe illene a szellemek emlegetése, csakhogy a sztori mégis drámaira kerekedik. Különféle zsánerek stílusjegyei villannak fel váratlanul, majd olvadnak be a zavaros filmegészbe, mi pedig nem értjük, mi célja is az egésznek. Már a magyar címet sem értjük: Maureen nem stylist, hanem az eredetinek megfelelően személyi bevásárló. Egy híresség ruhatárát, kiegészítőit szedi össze, miközben rendre kapcsolatba próbál lépni médiumnak nevezett ikertestvérével. De hirtelen már Hilma af Klint svéd misztikus festőnőről, az absztrakt úttörőjéről hallunk, s mintha a film tudományos ismeretterjesztésbe kívánna átmenni.

De mégsem, hisz máris felbukkan Ingo, azaz Lars Eidinger, akit szintén láthattunk a Sils Maria felhőiben. Most mintha egy Bret Easton Ellis-regényből lépett volna elő, és már mi is várjuk, hogy a történetből valami hasonló sztori alakuljon ki. De nem gyönyörködhetünk soká a romlást elfedő csillogásban, mert Maureen máris üzeneteket kezd kapni a telefonjára egy ismeretlentől. Mi mást is tenne, mint válaszol mindenre, elmegy a rejtélyes szállodába stb., ahogy ilyenkor kell. Végül hirtelen már egy különös gyilkosság borzolja a kedélyeket, thrillerről krimire váltunk, meglesz a gyilkos, majd az elsőre nyugodtnak tűnő végkifejlet.

Nehéz erre mit mondani, mert ha a különféle zsánerelemeket szürreálisra mixelő francia filmet akarunk látni, nézünk valami Quentin Dupieux-t (a Wrong például mennyire jó volt!). Ott értjük is, hogy ez abszurd akar lenni, kifordítva a klasszikus stílusjegyeket. Itt szó sincs szándékos abszurditásról, és Assayastól máshoz is szoktunk: érzelmi útvesztőkhöz, nagyon francia hangulathoz (Nyári időszámítás vagy épp Május után). A Personal Shopper nem tudni, mit akar és miért. Meglehet, épp ezért díjazták Cannes-ban: féltek, hogy mégsem blöff az egész, csak ők nem értik még. Mint Hilma af Klintet, aki a film szerint annyira újító volt, hogy csak jóval később lehetett befogadni igazán.

Félő azonban, A stylist ötven év múlva sem lesz egy absztrakt műremek.