Gimnáziumi évkönyve szerint a több nyelvet is elsajátító Jackie Kennedy sosem akart háziasszony lenni. Talán kevesen tudják, de a gazdag családba született Jacqueline Lee Bouvier az egyetem elvégzése és egy Franciaországban eltöltött év után újságíróként kezdte: a Washington Times-Herald nevű lap számára készített „az utca embere” riportokat. Eredetileg ugyan recepciósnak vették fel, de egy hét alatt meggyőzte a főszerkesztőt, hogy adjon neki valami komolyabb munkát. Ez az eltökéltség végigkísérte aztán egész, tragédiákban és fordulatokban nem szűkölködő életét.
Ilyen pályakezdés után nem lehet csodálkozni azon, hogy nem akart háziasszony lenni, ám a sors fintoraként egy Kennedyre, az ország politikai kedvencére volt szükség, hogy mégis az legyen. A huszonhárom éves lány 1952-ben ismerkedett meg a huszadik századi Amerika egyik legmeghatározóbb családjába beleszületett John F. Kennedyvel. Kapcsolatuk eleinte leginkább telefonhívásokon keresztül bontakozott ki: a későbbi elnök ekkor indult először a szenátusi székért, így folyamatosan zsúfolt volt a programja. Megválasztása után meg is történt a lánykérés, de Jackie még egy hónapig gondolkodott: II. Erzsébet koronázását fotózta lapja megbízásából. Végül igent mondott, és egy évre rá, 1953-ban házasodtak össze. John F. Kennedy pályája felfelé ívelt, 1960 elején bejelentette, hogy indul az elnökségért, és Richard Nixon ellenében szűk többséggel el is nyerte.
Jackie Kennedy 1960-ban tehát végül Amerika első számú asszonya lett, legfőbb céljává pedig a Fehér Ház csinosítása vált. Elsőként az elnöki család által belakott részeket tette barátságosabbá: az 1957-ben született Caroline és a választás után született ifjabb John itt töltötték korai éveiket. Ezután állt neki, hogy visszaállítsa az elnöki lak történelmi jellegét: a korábbi lakók mindig a saját bútoraikat használták, aztán vitték is magukkal, így hiányoztak és szép lassan eltűntek az igazán történelmi darabok. Az új first lady adományozókat keresett, hogy fel tudják kutatni azokat; szakértőkkel konzultált, és keresztülvitt egy törvényt, ami alapján a Fehér Ház lakberendezése a Smithsonian Intézet tulajdonába került. A gyűjtemény gondozását egy kurátorra bízta. A végeredményt végül sok hozzáértő dicsérte.
A fiatal, energikus elnöki pár jobban illett a televízió korához, mint elődeik: a férj tévévitában győzte le Nixont, a first lady pedig egyórás tévéműsorban vezette körbe az amerikaiakat a felújított Fehér Házban – a műsor még Emmy-díjat is nyert. A mindig csinos Jackie kifejezetten ügyelt a megjelenésére, és nem kellett hozzá sok idő, hogy divatdiktátor legyen: egyedi stílusa meghatározó lett világszerte. Ő volt az első first lady, aki sajtóreferenst fogadott, akinek a következő utasítást adta: minimális információt közöljön maximális udvariassággal. Gyerekeit is igyekezett megóvni a hatalmas sajtóérdeklődéstől: óvodát és iskolát hozott létre a Fehér Házban, ahová a Kennedy-adminisztráció tagjainak gyerekei is jártak.
Több külföldi és belföldi útra is elkísérte férjét, így jártak együtt Franciaországban és Ausztriában; majd húgával körbeutazta Indiát és Pakisztánt. 1963-ban az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy csatlakozik férjéhez egy texasi körútra. Ez volt az utolsó közös útjuk. A huszadik század történelmének egyik legvitatottabb napján ugyanis halálos lövések érték John F. Kennedyt, miközben Dallas belvárosában hajtottak. Visszaemlékezése szerint ő először azt hitte, hogy csak a menetet kísérő motorok hangját hallja. Meleg volt, sütött a nap, és azon gondolkodott, hogy mégsem veheti fel a napszemüvegét. Aztán hirtelen mindent vér borított.
Az esetről készült ikonikus fényképen Jackie a lövések utáni pillanatban mászik hátrafelé a mozgó autón. A Secret Service egyik ügynöke ültette vissza az ülésre, miközben a kórház felé hajtottak. Jackie nem tágított férje mellől: a műtőbe is utánament. Vérrel borított rózsaszín ruhájától nem vált meg: ez volt rajta a kórházban, és ez volt rajta akkor is, mikor később, a repülőgépen Lyndon B. Johnson alelnök letette az elnöki esküt.
Jackie Kennedy számára egyébként sem volt ismeretlen a gyász érzése: egy vetélés és két korán elhunyt gyermek állt ekkor már mögötte. A férje temetése körüli időkben és a következő években is tartotta magát a „minimális információ, maximális udvariasság”-elvhez: egyetlen interjút adott csupán a Life újságírójának, Theodore H. White-nak. Az Epilógus címmel megjelent cikkben a meggyilkolt elnök kedvenc musicaljéből, az Arthur-mítoszt feldolgozó Camelotból idézve a mitikus angol király uralkodásához hasonlította férje elnökségét. – Lesznek még remek elnökök – mondta –, de soha nem lesz másik Camelot.
Személyes veszteségének elviselése mellett egy egész nemzet gyászát kellett megtestesítenie, és az amerikaiak csodálták azt az alázatot és méltóságot, ahogy ezt tette. Levezényelte férje temetését: feketébe öltözve vezette a gyászmenetet. Később nem csak a Camelot-allegória közbeszédbe ültetésével gondozta férje örökségét. Örökmécsest állíttatott a fiatalon elhunyt elnök emlékére; létrehozta a John F. Kennedy Elnöki Könyvtárat; a kérésére pedig Johnson elnök Kennedyről nevezte el a floridai űrbázist.
Ugyanúgy ikon lett, ahogy férje: míg azonban John F. Kennedy legenda maradhatott, ő élte tovább az életét. Támogatta Robert F. Kennedy elnökjelöltségét, majd meggyászolta halálát; aztán heves vitákat kiváltva hozzáment régi barátjához, a görög hajómágnás Aristotle Onassishoz. 1975-ben ismét megözvegyült, élete utolsó két évtizedében pedig szerkesztőként dolgozott több neves kiadónál. Közéleti ügyekben is felszólalt: kampányt vezetett a Grand Central Terminal megmentéséért és felújításáért, majd kiállt egy New York-i felhőkarcoló építése ellen. Felemelte szavát az őt is állandóan követő paparazzók ellen, a kilencvenes években pedig kiállt Bill Clinton demokrata elnökjelölt mellett.
1994-ben hunyt el. Divatikon volt, két gyermek anyja, aki férje akkoriban pletykált nőügyei ellenére is hű feleség maradt. Példája sokak szerint megváltoztatta az amerikaiaknak a first ladyre vonatkozó elvárásait, és a legtöbb értékelés szerint az elmúlt évtizedekben kevesen értek ezen a téren a nyomába.
A férje vitatott halálát feldolgozó ezernyi alkotás mellett személye saját jogon is a huszadik század populáris kultúrájának szerves része lett: egy sor filmben és dalban megörökítették alakját Tori Amostól a Rage Against The Machine-en át Lana Del Reyig. Legutóbb Natalie Portman főszereplésével készült film élete legkritikusabb időszakáról, a merénylet utáni hetekről.
Minimális információ, maximális udvariasság. Mikor arról kérdezték, hogy mit tart élete legnagyobb eredményének, azt mondta: „Azt gondolom, hogy a legnagyobb eredményem talán az, hogy miután keresztülmentem egy nagyon nehéz időszakon, ép elméjű tudtam maradni.”
