Megszokhattuk már, mennyi minden múlik a nézőn, a ráhangolódási készségén Terrence Malick filmjeinél. A közel háromórás Az őrület határán megterhelő néznivaló volt, ahogy magába szippantott a 2011-es műremek, Az élet fája is. Akkor Brad Pitt, Jessica Chastain és Sean Penn főszereplésével kereste az emberiség helyét az univerzumban. Mindezt lenyűgöző képekkel bolygónk hajnaláról, a kezdet kezdetéről s a nyughatatlan, a miérteket firtató kérdések sorával. Élet és halál, Föld és csillagok mutatkoznak meg szerves egységként, a néző pedig beleborzong a történet nyugtalanító mélységeibe.
Az egy évvel későbbi To the Wonder aztán még kevésbé volt történetközpontú: a befogadótól függött, mennyire sikerül elkapni a francia és amerikai miliőt szembeállító film hangulatát. Az egyre nagyobb mértékben a vizualitásra helyeződő hangsúly okán sejthető volt, hogy legközelebb végleg ide, a teljes történetmentességhez fogunk kilyukadni. A hosszú ideje tervezett Az univerzum története már dokumentumfilm lett, nem is érdemes keresni történetet, vagy egyáltalán bármilyen fogódzót.
Az eredeti Voyage of Time cím (ami magyarul, nyersfordításban Az idő útja lehetne) viszont kétségkívül jobban illik az új Malick-opuszra: az idő, nem pedig az univerzum kerül a középpontba. A különböző korok megmutatása, a történelmen kívüli és az általunk ismert világ azonossága, az élet keletkezése és alakulása. Valóban visszamegyünk a kezdet kezdetéig, és láthatjuk a mindenség születését, ám a film mindenekelőtt a Föld bolygó történetének különböző fázisaira koncentrál. Az élet fájában nagyon hasonló képeket láttunk már, csak épp a kontextus volt teljesen más. Az emberi történettel összefüggésben merültek fel az életre vonatkozó kérdések: a kiindulópont mi voltunk, nem pedig az univerzum.
Ez a film viszont – ha komolyan vesszük, hogy az univerzum történetéről mesél –, ellentétes irányból tenné meg ugyanezt az utat. Azaz a mindenségtől jutna el az emberig, a kozmikus egésztől a szegénységben tengődő járókelőkig. Az univerzum története azonban maga mögött hagy mindenféle kötöttséget, és valójában a vizualitás oltárán feláldozza a filozófiai mondanivalót.
A narrátor, Cate Blanchett által sorolt kételyek valójában csak afféle hangulati elemnek tűnnek, amelyek emberi hanggal színesítik a monumentális látványvilágot. Mintha csak egy másfél órás örvénylő zenei szám pulzálna és ölelne körbe bennünket: elmerülünk bensőnkben, gyönyörködünk az alakulásban, közben pedig elringatnak bennünket az egymondatos kérdések.
Meditatív film ez, aminek kimondott előnye a rövidsége. Pedig Malickból kinéztük volna, hogy 240 perc lesz abból a 90-ből, és tényleg transzba esünk, mire az időben ide-oda váltó, hol korai embereket, hol dinoszauruszokat vagy a csillagok állását mutató film végére érünk. Az absztrakt film lebilincselő néznivaló, de azért nem bánnánk, ha legközelebbre a rendező már visszatérne kicsit Az élet fája könnyebb megragadhatóságához.
