Pedro Almodóvar ismét azt csinálja, amihez a legjobban ért – más kérdés, hogy a kisujjból hozott témában sok eredetiség, újdonság már nem igazán rejlik. Így mondhatjuk, hogy az új film, a Julieta visszatérés a jól bevált témákhoz és sémákhoz, csak épp az egykori színvonalat ezzel már nem közelíti meg spanyol kedvencünk. A zseniális Mindent anyámról és Beszélj hozzá! rendezője újra anyákat és gyermekeket, megcsalt nőket, szerelmeket, szenvedélyeket, elfojtott érzelmeket és egy életen keresztül cipelt bűntudatot mutat nézőjének. Teszi ezt roppant átéléssel, szívvel, szépséggel: elég csak említenünk a film elején a vonat mellett szaladó, rejtélyes szarvast, amit csak megbabonázva tudunk figyelni.
Címszereplőnk (Emma Suárez) Madridban él, és épp Portugáliába költözne szerelmével, amikor az utcán váratlanul szembetalálkozik lánya egykori barátnőjével. Láthatóan sokkolják a gyermekéről hallott általánosságok, és nyomban a maradás mellett dönt. Volt lakásukba visszatérve kezdi el lányának írni, miként is ismerkedett meg apjával, és hogyan alakult később az életük. Ahogy az elejétől sejtjük, hamarosan nagy tragédiákra, évtizedeken át cipelt sebekre derül fény, és érkezik a kérdés is, ennyi idő után van-e még lehetőség az újrakezdésre.
Ismét megvan a maga szerepe a látványvilágnak, végig figyelhetjük a tapétaszínek, szobabelsők, az otthoni ablakból elénk táruló képek alakulását. Almodóvar meggyőzően érzékelteti a változások súlyát, amihez hozzátesz Alberto Iglesias emlékezetes, szépséges zenéje. A megtört Suárez mellett emlékezeteset alakít Adriana Ugarte is, aki a még fiatal, életvidám, görög mítoszok iránt rajongó Julietát játssza. Hősünk irodalomtanárként keresi kenyerét, és az irodalmi alapanyag kapcsán sincs okunk panaszra: Alice Munro elbeszélései alapján készült a film, de bevillanhatnak Patricia Highsmith könyvei is. Olyannyira, hogy Almodóvar filmjének szereplői még szóba is hozzák egy ponton az írót. Máskor moziba betérve haladnak el az iráni Nader és Simin plakátja alatt, de sajnos ez is csak arra jó, hogy eszünkbe juttasson egy a látottnál jóval emlékezetesebb filmet.
A szappanopera-szerű mesélést kedvelő rendező szép, egyszer nézős filmet készített, amiben mindent kimondanak, és minden egyértelművé válik a végére. Nagy mesélőként megmutatja, ki mit fojt el és mit hurcol magával, hogy aztán szerencsére időben zárja le a filmet, és kerülje el a giccses hatásvadászatot.
Míg a rendező hat évvel ezelőtti A bőr, amelyben élek bizarr sztorija kockázatosabb, meredekebb próbálkozás volt, addig a Julieta biztonságibb játéknak mondható. Csak az a baj, hogy hiába hasal el könnyebben egy izgalmas kísérlet, ott mégis csak díjazhatjuk az eredetiséget, az ötletességet, amiről itt most nincs szó.
