Egyre inkább úgy fest, hogy Francois Ozon az újraértelmezések mestere. Persze eddig is tudható volt ez: provokatív, kísérletező filmjei közt akadt, amely Bunuelt értelmezte újra, míg máskor a meghatározó német rendező, Rainer Werner Fassbinder darabját vette alapul. Mostani filmje, a Frantz pedig egy 1932-es Ernst Lubitsch-alkotás, a Broken Lullaby újrajátszása, amelynek az alapsztoriját Maurice Rostand szállította 1930-ban született színdarabjával. Úgy áll tehát a helyzet, hogy a tavalyi Frantz egy feldolgozás feldolgozása lett, ami ha eredetiséget várunk egy új alkotástól, nem épp biztató kezdet. Ehhez képest Ozon nemcsak felelevenítette, de teljesen újragondolta, illetve áttükrözte a történetet, nagyon is önálló értelmezést téve így le az asztalra. Emellett saját stílusát is tovább formálja a 8 nő és az 5×2 rendezője: polgárpukkasztásnak semmi nyoma, viszont a Frantz így is bátor alkotásnak bizonyul.
A Broken Lullaby a francia zenészt, Paul Renard-t mutatta be, aki az I. világháború után képtelen szabadulni démonaitól, és egyre csak egy elesett német katona jár az eszében. Végül el is utazik annak családjához, ahol először vonakodva fogadják, de végül vendégül látják, miután az elhunyt Walter Holderlin özvegye felismeri őt a temetőben. Amennyire ellenszenvet éreznek vele szemben a háborús veszteségek miatt szenvedő városiak, olyan barátságosak lesznek Walter szülei, sőt hamarosan már második fiukként tekintenek rá. Ozon átírja és továbbszövi Lubitsch történetét, és megalkotja a német útjának francia ellentettjét. Így ebben a filmben a német katona özvegye, Anna (Paula Beer) ered a francia veterán, Adrien Rivoire (Pierre Niney) nyomába, hogy közben szembetalálkozzon a vele nem túl barátságos franciák nagyon is eleven háborús pszichózisával.
Nagyon is beszélő név címszereplőnké, az elhunyt német katonáé: Frantz pacifista, németként megy harcba, de Verlaine verseiért rajong, s a franciákat ugyanúgy testvéreinek tartja. Az érzékeny művészlélekként megjelenő Adrien állítása szerint hasonlóképp érez. Mégis egyikük éli csak túl a háborút, és csak neki kell viaskodnia utána a bűntudatával, a „miért kellett így történjen?” gondolatával. Frantz ezzel szemben egyfajta ideálkép lesz: a francia–német egység megtestesítője, akiről szereplőink rendkívül sokat beszélnek, de épp a gyász jellegéből fakadóan mégsem tud megjelenni összetett figuraként. Annál inkább Rivoire és főleg Anna, akik felváltva keresik a választ a kérdésre: betölthető-e a hiány másként is, mint a feledés által? Helyébe léphetünk-e a másiknak, megbocsátást nyerhetünk-e azáltal, ha saját szerepvállalásunkkal igyekszünk gyógyítani a sebeket?
Ez a teher itt főleg Annára nehezedik, akinek a szerepében Beer derekasan helytáll: az érzelmek teljes skáláját felvonultatva egyetlen mosollyal képes teljesen új karakterre váltani. És a filmnyelv is leképezi a hangulati váltásokat – fekete-fehérről olykor színesre fordulunk, a folyamatos gyászban felkínálva az újrakezdés reményét. Ám hiába, ha Ozon nem kegyelmez: a végére csak az áldozatvállalás drámája marad, a fekete-fehér reményvesztettség. És a felismerés: miként vezeklésünk fakadhat önzésből és önfeláldozásból, úgy hazudni is lehet a magunk és a másik lelki nyugalmának visszanyeréséért is.
