A valós történet így ad lehetőséget a lelki útvesztők megjelenítéséhez. Hogyan vagyunk képesek feldolgozni a feldolgozhatatlant? Ez a kérdés végigkíséri az egész filmet, ahogy az is, vajon egy tragédiának mindenképp egy másikba, majd annak is egy másikba kell torkollnia? Ha elindul a láncreakció, akkor nincs kiszállás? Súlyos felvetések, ám ezeket csak részben sikerült bemutatni, s a színészi játék az, amely ellensúlyozza e hiányosságokat vagy az olykor fájóan kiszámítható eseményeket. Schwarzenegger bebizonyította, hogy képes hitelesen eljátszani egy tépelődő „kisembert” is, így közel a hetvenhez, a szereppel kilépett a megszokott, szimpatikus, ám nem túl mély akció-, vígjátékhős szerepkörből. Ha az egyik legismertebb karakterétől, a Terminator kiborgjától idéznénk, ez az ő „Hasta la vista, baby!” pillanata. Ugyancsak remekül hozza a katasztrófába belebolonduló, légiirányító családapát a többek között a CTRL nélkül (Halt and Catch Fire) című korai számítógépes fejlesztőkről szóló sorozat egyik kockájaként is ismert McNairy. Illenek hozzá a sokat tépelődő, vívódó karakterek, ahogy a feleségét alakító Maggie Grace játéka sem marad el a két főhősétől.
A történet kidolgozása azonban még így is több ponton hagy kívánnivalót maga után. Jobban ki lehetett volna fejteni a baleset körülményeinek kivizsgálását vagy azt a részt, amelyben Roman semmi mást nem várna a felelősöktől, csak, hogy őszintén bocsánatot kérjenek a családja elvesztéséért, ám mindössze nyers, érzéketlen ügyvédekkel találja szemben magát. A végjátékot sem kellett volna olyan gyorsan összecsapni, mert így éles a kontraszt a történet nagyját kitöltő lelki szenvedések és következményei között. Közben meg néhány jelenetnél már az első képkockák elárulják, mi is történik majd az elkövetkezendő pillanatokban, így a katarzis korántsem olyan, mint amilyennek lenni kellene.
